2017. február 21., kedd

Ezüst a porban - I.


  • Fandom: Yuri!!! on ICE
  • Párosítás: Viktor Nikiforov x male!OC
  • még nem angst. m é g.
  • 16 éves Viktor javában készül az első senior jelenésére, amikor belép az életébe egy újonc korcsolyázó, Maxim Voronin. A hosszabbított edzésen elhangzott beszélgetések nem vesznek homályba, ahogy azt Viktor először gondolta, s kapcsolatuk úgy tűnik, egyre csak szorosabb...
-              Vitya, most már ideje lenne lejönnöd a jégről!
Yakov mély, enyhén reszelős hangja betöltötte a szinte üres csarnokot. Az ifjú Nikiforov csak a szeme sarkából rápillantott az edzőjére, majd csakis az ő idegesítésére egy huncut mosoly kíséretében még ugrott egy tripla axelt. Alapjáraton rideg, világoskék szemei örömben úsztak, ahogyan magába szívhatta korcsolyázás közben a jég fölötti tipikus, szúrósan hideg levegőt.
A palánkhoz siklott, kesztyűjével egy laza mozdulattal törölte le a verejtékcseppeket halántékáról.
-              Még maradhatok?
-              Egyedül nem – nézett rá szigorúan. – Különben is mennem kell már nekem is, és jól tudod, hogy már pihenned kell a Grand Prix előtt.
-              Majd valaki itt marad velem. – Amint kimondta, rá is jött, hogy már minden versenytársa elment, így értelmetlen lett volna rájuk hivatkozni. Gyorsan korrigálásba is fogott. – Majd itt maradok valamelyik újjal.
A férfi egy darabig kemény pillantást vetett a tizenhat esztendős műkorcsolyázóra, majd ahogyan vonásai megenyhültek, bólintott egyet beleegyezését mutatva. Hátat fordított Viktornak, és elindult a csarnok kijáratához.
Viktor körbefuttatta tekintetét a helyiségen, miközben ismételten összefogta copfba a haját. Megállapodott annál a világosbarna hajú, sokkal inkább focista testalkatú fiún. Be is ugrott neki, amikor múlt hónapban először járt náluk. Természetesen a nagyobb szintű versenyzésről már lemaradt, nem mintha a hobbi szintről annyira tovább akart volna jutni. Megtette neki ez a sport csak kikapcsolódásként, amivel könnyedén le képes vezetni a felgyülemlett feszültséget.
Szinte érezte magán az ezüstös hajú fiú pillantásait. Megszeppenve hajolt fel a cipőkötésből, és nézett vissza a jégpályán álló tagra.
-              Nagy kérés lenne, hogy maradj itt velem még? Úgy nyolcig? – Viktor hangja furcsán kedves és ártatlan volt, egészen egy kislányéhoz hasonlítható.
-              Nem, dehogy – vágta rá azonnal, épphogy ki tudta mondani ezt a két szót zavarában.
-              Remek – megeresztett egy széles mosolyt, és egy gyenge lökéssel meg is indult vissza, a pálya közepe felé. Nem állt be a koreográfia elejére, inkább csak felvezetésként kezdett pár lassú forgással.
Közben azért figyelt a fiúra. Két forgás közt meg-meg állt, meglepve vette tudomásul, hogy a barna hajú újonc már a palánknak dőlve figyelte őt eközben.
-              Maxim vagy, ugye? – kérdezte Viktor. Hangjában az érdeklődés elég csekély szinten mutatkozott meg, inkább csak azért tette fel, mert nem szerette volna, ha teljesen leállna a beszéd köztük.
-              Igen. Maxim Voronin.
Maxim már nem kérdezett rá Viktor nevére, ahogyan Viktor sem mutatkozott be neki. Természetes volt, hogy tisztában legyen vele.
Viktor Nikiforov, a feltörekvő fiatal, aki tizenhat évesen debütál a Grand Prixben seniorként. Híre ment egész Oroszországban, semmi kétség. Ha pedig ezen a versenyen is épp oly eredményesen szerepel, akkor az egész világ ismerni fogja a nevét.

Nagy teher ez egy ilyen fiatal lélek számára, azonban őt már tényleg egészen kiskora óta a szereplésre nevelték. Az első bizonytalan lépéseitől kezdve a befagyott, karban nem is tartott tó jegén tudta, hogy mi akar lenni, és, hogy bármit meg fog tenni az elérése érdekében.
Pár perc után Viktor kisiklott Maxim elé.
-              Nem jössz jégre? – vonta fel a szemöldökét.
Maxim szürke szemeiben sötétség jelent meg, a bizonytalanság ismerős árnyalatai. Fél éve alig mutatott fejlődő tendenciát, egyáltalán nem volt hozzászokva ehhez a mozgásformához, de ettől függetlenül teljes szívével szerette űzni. Mit ne mondjon, szíve szerint nem akart volna egy pályán lenni egy nála ennyivel jobb valakivel, aki ráadásul még egyidős is vele.
-              Jössz a jégre. – Viktornak elege lett Maxim őrületes félénkségéből, eldöntötte, és kész. Pár hosszú csúszással már kint is termett a pályán kívül, él védőit gyorsan felkapva topogott a sportoló táskájához.
Kikapta a fekete korcsolyapárt, hümmögve mérte végig. Nem a legdrágább darab volt, de minőséginek minőségi.
Csendben figyelte, ahogyan a fiú talán egy enyhe fintort megeresztve vette fel a lábbelit, és rá sem pillantva a versenyzőre indult meg a pálya felé. Viktor félrefújt a szeme elől egy vékony ezüst tincset, s boldogan konstatálta, hogy Maxim jó úton halad az ottani büszke és magabiztos korcsolyázók jellemének felvételéhez.
-              Alig pár alkalmat voltam csak itt. – Maxim tekintetéből kiveszett a korábbi akaratosság, s az előbbi félénk árnyalat visszaköltözött helyére. – Nem tudok sok mindent.
-              És akkor a megoldás az, hogy ülsz a padon, és összebarátkozol a pókcsaláddal, akit a Romanov-ház után neveztünk el?
-              Az utóbbira inkább nem mondok semmit – pislogott maga elé. – De egyébként a tervem az volt, hogy nézlek, és majd valamilyen módon, miután elmentél, próbálom megcsinálni a mozdulataid.
-              Azzal nem mész sokra, pláne, ha olyan messziről nézed – pillantott a valóban nagy távolságra lévő ülőhelyre. – Ezelőtt nem szagoltál a műkorcsolyához, jól érzem?
Maxim csak bágyadtan megrázta a fejét.
-              És, mi vitt rá arra, hogy kipróbáld? – Viktor nekitámaszkodott a korlátnak, akaratlanul is megeresztett egy enyhe mosolyt, hiszen már űzte a kis játékát, csak az újonc ebből semmit nem vett észre.
-              A nagynéném japánban él, nála is laktam, amikor általános iskolás voltam, és mutatott egy animét, aminek a középpontjában a műkorcsolya van… és egyszerűen megjött a kedvem hozzá. Jól tudok korcsolyázni, hiszen ezelőtt is rengeteget kijártunk mindenféle pályákra az osztálytársaimmal, csak soha nem gondoltam rá, hogy akár táncolhatnék is.
-              Érdekes. Japánban sportoltál valamit?
-              Úsztam az iskolai úszócsapatban, váltókat… intenzíven edzettünk, de nem igen nyertünk, örökösen megvert minket ugyan az a csapat – mélyedt bele az emlékekbe hirtelen.
-              Akkor az állóképességed nagy eséllyel rendben van – hümmögött. – Ez jó. Na de, máskor is beszélhetünk, de ha már Yakov engedte, hogy maradjunk, ne csak álldogáljunk.
Maximot váratlanul érte Viktor kihátrálása a beszélgetésből, egy darabig csak megilletődötten méregette a fiút. Fáradt sóhajt eresztett meg, ahogyan ellökte magát a palánktól, és erőtlenül siklott hozzá, a jégpálya közepe felé.
-              Megtaníthatok neked egy alap mozdulatsort, amit majd átalakítunk neked – mosolygott rá.
Nem tudta hova tenni, honnan jött ez a kedvesség az ezüsthajú sportolótól, amíg eddig mintha kissé lenézően bánt volna vele.
-              Izé… köszi.
-              Majd akkor köszönd meg, ha meg is tudtad csinálni.
-              Én kérek elnézést – kuncogott halkan.
Viktor eközben távolabb csúszott Maximtól, és ahogyan beállt egy kezdőpozícióba, mély gondolkodásba kezdett. Egyszerre kívánt neki az ő szintjéhez méltóan valami egyszerűt létrehozni, azonban szükségét érezte egy kis kihívás belecsempészésének. Végül egy elég régen tanult sor mellett döntött, amit még anno Decembernek neveztek el. Eredetileg a Volt egyszer egy decemberre koreografálták, és ez volt a neve is, aztán rájöttek, hogy az átmenetek megrövidítésével, vagy hosszabbításával rengeteg más zeneszámra is passzol, így maradt csak szimplán december.
Elnyújtott mozdulatokból áll, Viktor szinte már leállt két mozdulat közt, de valahogy ez Maximnak egyáltalán nem tűnt fel a kecses kézmozdulatok csodálása közepette.
Egy teljes perc volt az egész, viszont rendes tempóban, más számra Viktor negyven másodperc körülire saccolta.
-              És te csak lazán ma ezt meg akarod nekem tanítani – mondta Maxim. – Értelek.
-              Mondd csak, te csak korcsolya terén vagy ennyire önbizalmatlan, vagy úgy egyébként sem hiszel a saját erényeidben?
-              Hangulattól függ – vonta meg a vállát.
Viktor úgy tett, mintha elkerülte volna a figyelmét a fiú rossz kedve, és önbizalomhiánya. Azonban mélyen igenis érdekelte, mi miatt nem látta meg magában a benne rejlő értéket, még ha nem is korcsolyáról van szó. Nem mintha Viktor annyira ismerte volna Maximot, és a dolgokat, amiben tehetséges, de kezdett jó úton járni felé, hogy minél többet kiderítsen róla, és ezt igenis élvezte.
-              Állj be a kezdő pózba – szólt neki, mielőtt a letelepedett csend kezdett volna kínossá válni. – Csak rakd a jobb lábad előrébb, és húzd ki magad.
Ahogy mindig, most is Viktor az állát fogdosta gondolkodás közben. Valami nagyon nem tetszett neki.
-              Mégis hogyan lehet ilyen görnyedt a testtartásod, amikor évekig úsztál? – bukott ki belőle. Egy gyors mozdulattal máris mögötte termett, bal kezét a hátához emelte, jobb kezét a vállára rakta. Kissé előrenyomva a balt, és hátra a jobbot igazított Maximon. – Mindjárt más. Maradj így, és próbálj meg hozzászokni ehhez a tartáshoz.
Mintha Maxim belepirult volna a mozdulatba? Vagy csak a versenyző szemében tűnt a fiú arca pirosabbnak? Viktor egy röpke pillanatra elgondolkozott, hogy talán kínos helyzetbe hozta őt a hirtelen érintéssel, de nem tehetett mást, ha egyszer segíteni akart neki.
-              Innen kell elindulnod – kezdett bele a magyarázásba, és alig egy karnyújtásnyira tőle, a lehető leglassabban mutatta meg a mozdulatot, ahogyan fél lábbal ellöki magát, majd ezt követően ugyanazzal a lábbal forgást indít el. – Persze nagyobb lendülettel kell kezdened, különben nem lesz elég a teljes forgáshoz.
Viktor csak megvárta, míg a fiú aprót bólint, és már folytatta is.
Látszott Maximon, hogy mennyire erős, ahogyan könnyedén tartotta meg magát fél lábon, és az egyensúlyérzéke is rendben volt. Viszont mindez hiába, ha ez távolról úgy néz ki, mintha egy Ikeás fabábu csúszkálna a jégen.
Ennek ellenére Viktor tovább mutatta a mozdulatsort, lépésről lépésre, hátha Maxim hamarosan belejön, felöleli a korcsolyázás megszokott, könnyed hangulata, és képes lesz majd feloldani ebből a feszült hangulatból, ami a testére is teljesen kihatott. Viktor szentül hitt benne.
Mire már Maxim tudta a mozdulatsor elemeit, Viktor már csak megrökönyödötten meredt rá. Már nem is magát a mozdulatait figyelte, inkább már a fejében ugrált a tengernyi lehetőség közt, mi okozhatja ezt a merevséget, ami Maximból csak úgy árad.
Hangos sóhajtás tört fel belőle, ahogyan orrnyergét dörzsölgette csontos ujjaival.
-              Maxim. Őszintén. Tényleg szeretnél korcsolyázni? Mármint, így? – mutatott körbe, csak jelképesen.
-              Minden álmom – mondta elhalt hangon. – Talán nem bízol bennem?
-              Nem erről van szó. Te jó ég, Maxim, minden megvan a táncodban; az egyensúly, a koordináció, a pontosság… egy, csakis egy dolog hiányzik! Az érzelmek! Komolyan, egyáltalán nem igazság, hogy csupán egy nyomorult animéből elkezdtél korcsolyázni, jártál ide fogalmam sincs hány alkalmat, és ennyire ragad rád minden! Egyáltalán nem ér! És tényleg, annyira fáj nézni, ahogy nincs benned semmi… nem, nem… vannak benned érzések, csak ezt magadban tartod, még tánc közben is. Nézd, nem tudok rólad semmit, ez tök tiszta, de akármi is történjék veled otthon, az iskolában, bárhol, ez az, itt, a lábad alatt – topogott a korcsolyával a jégen – ahol egyszerűen muszáj kiengedned mindazt, ami benned lakozik.
A barna hajú fiú némán hallgatta Viktort, közben pedig valahol összedőlt benne valami. Tehát, ilyen lenne Oroszország feltörekvő büszkesége? Egyszerre volt csalódott és felvillanyozott.
-              Viktor…
Belekezdett volna egy hosszas szónoklatba az érzéseiről, és arról, hogy a sportoló valóban nem tudja, mennyire nehéz neki bármilyen érzelmet is átadnia. Nem születési rendellenesség, lelki betegség, még csak semmiféle sérelem nem állt ennek hátterében, egyszerűen ilyen volt a jelleme – épp ezért volt ennyire nehéz ezt az embereknek elmagyarázni. Nem lobogtathatott egy kis orvosi papírt, amire csak az emberek bólintanak, aztán talán beszélnie se kell többet, hanem szembe kellett vele néznie; az egyáltalán nem elfogadható, ha csak odaáll eléjük, és benyögi, hogy „Ilyen vagyok, ennyi.”
Megakadt a fiú nevének kiejtésénél, a torkában egyre csak fájdalmasabbá váló, maró érzés kezdte átvenni felette az uralmat.
-              Sajnálom.
-              Ne, nem, nem úgy értettem – Viktor arcába már egy rakat ezüstös tincs hullott, amit a világért nem akart onnan elfújni. – Ne is kérj bocsánatot, nyilván nem is direkt csinálod. Egyszerűen csak tennünk kell azért, hogy mihamarabb változtassunk a dolgokon.
-              Értem – szedte végre össze a gondolatait. – Igazából, annyival szeretném kezdeni, hogy nekem soha nem volt erősségem az érzések átadása… Tehát, érted, nyilván nem fogok itt rögtön a jégen drámakirálynőt játszani.
-              Erre magamtól is rájöttem. Ami most a fontos, hogy találjunk neked valami… bármiféle motivációt, inspirációt ahhoz, hogy amint jégre lépsz, hátra tudd hagyni a gátlásaid. És csakis a nyers érzelmeidre összpontosítani.
-              Te is ezt alkalmazod, nemde?
-              Alkalmaztam.
-              Hát módszert változtattál?
-              Nem. Az egyedüli, ami változott, azok az érzéseim voltak. Nincsenek már nagyon.
x x x
Kint ültek a csarnok előtt. A portásnak már be kellett zárnia, és ahhoz, hogy legalább kicsalogassa őket a pályáról, csinált nekik forró csokit, így később azt szorongatva ültek egymás mellett az egyik hideg padon. Viktoron a hőn szeretett, barna szövetkabátja volt, amin hosszú tincsei csak úgy zuhatagként terültek el, bármennyire is próbálta a sapka és a sál alá dugni.
-              Miért akarod ennyire rejtegetni a hajad? – bukott ki Maximból, látván a fiú sokadik izgága mozdulatát, ahogyan piszkálja vissza a sapkába a frizuráját.
-              Nagyon sokan nem nézik jó szemmel, hogy fiú létemre hosszú hajam van. Aztán meg mások szimplán lánynak néznek.
-              Akkor meg miért nem vágatod le?
-              Mert szeretem. Ez vagyok én. El sem tudnám képzelni magam rövid hajjal, vagy, hogy egyáltalán valaha is rávenném magam a levágására. Egyszerűen nem.
Maximot meglepte Viktor mássága. A jégen egy uralkodóhoz volt hasonlítható, aki ugyan törődik alattvalóival, minden egyes mozdulatában szereti hirdetni, hogy azért ő mégiscsak nem is akárki. De akkor, ahogyan odakint ültek a dermesztő hidegben, a hangja is halkabb volt, tekintete keménysége feloldódott, mindenre felülmúló lágysággal nézni. Mint egy földre szállt angyal, aki a jégen hódítani akar, a földön pedig csak békességben tudni mindent.
-              Meg tudom érteni. És ne is akard levágatni, így gyönyörű, ahogy van. – Egy egyszerű mozdulattal nyúlt oda Viktor arcához, és húzta ki az oda gyömöszölt fürtöket, amik így csak lazán omlottak le a vállára.
Viktor szörnyen zavarban érezte magát, nem tudott nagyon mit mondani a bókra – és ez igencsak ritka volt. Egyetlen szerencséje volt, hogy Yakov autója felbukkant a ködös utca végén, így már jó indoka volt a távozásra.
-              Nos – nézett a nála fél fejjel magasabb fiúra. – Először is, nagyon köszi, hogy maradtál velem.
Maxim el is felejtette, hogy eredetileg azért maradt ott vele, mert nem korcsolyázhatott egyedül, bárki felügyelete nélkül.
-              Semmiség. Nekem kéne hálálkodnom, amiért segíteni akarsz.
-              Nem csak akarok, fogok is neked motivációt keresni! Sőt, együtt keressük majd a motivációt a létezéshez – eresztett meg egy mosolyt, mielőtt hátat fordított volna edzőtársának, és Yakov autója felé vette az irányt.
A barna hajú fiú csak megigézve bámulta Nikiforov egyre távolodó alakját az éjszakában, és egyszerűen nem hagyott alább szívének heves dobogása. Halovány mosolyt futott fel ajkaira.
-              Úgy legyen – suttogta maga elé.

2 megjegyzés:

  1. "Mint egy földre szállt angyal, aki a jégen hódítani akar, a földön pedig csak békességben tudni mindent." jól van, veszek egy mély levegőt, és igyekszem nem érzelmi vulkánkitörést produkálni így éjfélkor, mert ez... ez... ahhhh... viktor... ez v i k t o r!!!
    khm, igen, eredetileg nem akartam ám idézgetni, meg értelmes hozzászólást terveztem, deee levettél a lábamról, és így aztat nem lehet.
    szóval igen, imádtam viktort, olyan viktoros (?) volt. kis édes, de tényleg. megzabálom a személyiségét, és olyan tökéletesen visszaadtad, hogy hát na, téged is. viktor után, illetve max --- természetesen.
    egyébként félve álltam neki, mert hiába írtad azt, hogy ez socute, meg minden, nem bírtam elhinni. deee, ez tényleg édes volt.
    viszont a cím d r á m a i, de tényleg. van """néhány""" tippem, hogy mi lesz még itt, és csak az egyikre kérdezek rá, mert MUSZÁJ: viktor levágatja a haját? *sírósemojiktömkelege*
    egyébként ez a srác nem szimpatikus. olyan bleh. jó, meg minden, csak nemár, ne légy már érzéketlen állat.
    mondtam már, hogy viktor tökéletes volt? és hogy olyan édes boyprincess, ahogy azt a jeges-reallife életeset leírtad?
    ((ehw, miért nem tudok normális hozzászólást írni, de tényleg))
    oh, és még azt akartam mondani, hogy ((de csak mert így leírva szembetűnő, nyolcmillió felkiáltójellel)) milyen durva, hogy ezek a "kis" műkorcsolyázók így viselkednek az edzőjükkel, whoaaa - ezen csak én gondolkodtam el?
    izéke, már tényleg nem tudom, miket irkáltam, de a lényeg, hogy tetszett + még nem vagyok depressziós miatta + de ha a kövi miatt könnyezek, áll a benzinmedence és kósza tűzmolekula
    ui.: neveletlen vagyok és nem köszöntem - a neveletlenséget ((ha nagyonnagyonnagyon belemagyarázom)) viktortól tanultam
    xxLiz

    VálaszTörlés
  2. Sziaa!^^ Eddig nagyon tetszik a történeted, egyszerűen magával ragadó. Viktort nagyon imádom, főleg ezt a kettős alakot nála, hogy a jégen ő az ász, a pályán kívül azonban csak ugyanolyan ember, mint mindenki más. ^^ Szóval nagyon tetszik eddig.^^

    VálaszTörlés

Szkielet Smoka Zaczarowane Szablony