2016. november 26., szombat

Vasmadár - Rege a végről

Egy tavalyi novellapályázatom nyers változatát hoztam nektek, mindenféle javítás nélkül, ezért vannak benne hibák. A történetről annyit, hogy semmiféle kategóriába nem tudom besorolni... Döntsétek el ti, hogy angst-e, vagy sem. Jó szórakozást, Quinn.


A háború felőröl. Mindent és mindenkit, egyszerűen nincs menekvés a karjai közül. Mély levegőt véve dőlök le a földre, a fülemben még élénk emlékként szólnak a repeszek jól ismert zajai. Képtelen vagyok elaludni, képtelen vagyok pihenni, nem megy. Felsóhajtok, s mikor meggyőződök, hogy senki nincsen a környezetemben sima, megfontolt mozdulatokkal felegyenesedek és kihúzom a párnám alól az egyik képregényemet. Huszonhét éves katona létemre ilyet olvasok, pontosan. Hogy miért hoztam magammal néhány komikus újságot? Mert e nélkül nem bírnám ki. A fejemet csóválva bújok be egy félreeső sarokba, ahol senkinek sem szúrok szemet és felcsapom a humoros folyóiratot. Mardosó bűntudat hasít mellkasomba, ahogy réveteg mosoly kúszik az ajkaimra… Nem is értem, komolyan gondoltam én ezt? Mikor a társaim nap, mint nap halnak a csatatéren, én gügyögve vigyorgok néhány bugyuta, rajzolt alak felé. Akik még csak nem is valósak! Odakint esnek el az emberek a saját ostobaságunk miatt, de van olyan szánalmas ember, aki képregényekkel tölti az idejét. Undorodom magamtól, elhajítom a vékony papírokból álló kiadványt, mely sikeresen ki is szakad és duzzogva magamhoz szorítom a karjaimat, próbálok szabadulni az egész elmét megrázóan szaggató, dühödt állatszerű érzéstől, de csak nem hagy nyugodni! Laposan, csak a vállam fölött – még magamnak sem ismerem be, még csak az kéne… - pislogok hátra és felvont szemöldökkel olvasom el a szalagcímet: Vasmadár.  Keményen feszítem magamat és még hátat is fordítok a színes, vicsorogva egymást püfölő őrülteknek az apró rublikákban és a halántékomat masszírozva oldom alaptalan, gyerekességemből fakadó dühömet. Nem megy, muszáj beleolvasnom, hiszen azért csempésztem be ide őt és társait, hogy átsegítsen a maihoz hasonló nehéz napokon. Kifújom elgyötört, hosszú percekig benntartott levegőmet és óvatosan körbe-körbekémlelve elsétálok a képregényért, lopakodva visszaállok a helyemre és lezserül a falnak dőlve olvasok a sorok közé, s teljes mértékben átadom magamat a filantróp, enyhén feminista poénoknak, hagyom, hogy a nevetséges viccek elmossák a fájdalmamat, a rossz kedvemet, nem engedem, hogy a bugyuta, kiszámítható beszólások értelmet nyerjenek és visszarántsanak a valóságba. Úgy érzem, kiteljesedek, úgy érzem, hogy igenis jogom van ahhoz, amit teszek, úgy érzem, ez kellett ahhoz, hogy újra teljesen kiegyensúlyozott legyek és újult erővel térjek vissza a csata mezejére…


Sajnos a rövidnek szánt, maximum egy képregény blokknyira tervezett estémet elhasználva, az órákat nem sajnálva csak falom, szinte kivégezem a sorokat, szemem sebesen siklik a csillogó lapokon, mikor nem várt erejű tenyér csap a vállamra, de legalább a hátam mögül. Hála Istennek, megmenekültem! Ugyanis az egyik társam, látván mentehetetlen helyzetemet, int az őrmesterünknek és lefoglalja néhány értékes másodpercre, amíg becsúsztatom a kiadványt a matracom alá és fáradtan konstatálom, egy másodpercet sem aludtam az éjjel. Túl sokat olvastam.  A Vasmadár kódnévre hallgató, titokzatos nő kalandjairól, aki – mint megtudtam az éjszaka, igazából a Jade Clemen’s névre hallgat. Amíg kinyújtóztatom elgémberedett, görcsösen szorongó izmaimat, a barátaim, a bajtársaim lefoglalják a főnökünket. Tudom, hogy nem értem teszik, csak azért, mert tudják, ha engem rajtakapnak, nem csupán én kapok fenyítést, hanem ők is. Néhány pillanatig hálásan meredek rájuk, azután felállok az ágyról és a lábamra húzom a bakancsomat, mire az őrmester elégedetten biccent és egy paranccsal indítva a reggelünket olyasféle hévvel vágja be maga mögött az ajtót, hogy percekig visszhangzott az egész hálókörlet. Na, szép, mondhatom, nem kéne felhívnunk magunkra a németek figyelmét de azért csapkodjuk az ajtókat. Biztos vagyok benne, hogy ezt a zárkattanást még Európában is hallják. Mindegy is… Begombolom az ingem utolsó gombját és nagyokat ásítva lépek a társaim után, akik megvetően méregetnek, aztán kilépek a hideg, novemberi, szívfacsaró hidegbe, a hátamra csapom a puskámat, magamra aggatom a tetemes mennyiségű lőszert és elkezdem futni a köröket a bázisunk körül. Hiába szánalomra méltó a viselkedésem, a fizikai dolgokban mindig is a többiek fölé emelkedtem. Már lassan a huszadikat cirkálom le, mikor az őrmester félreint, kék szeme lángol a haragtól.
- Johnson, meg ne tudjam, hogy maga a jövőben bármikor is képregényt olvas! – Emeli meg a mutatóujját, testtartása fenyegetőre vált, akár egy puma, vagy bármiféle macska, ugrásra készen, kissé előregörnyedve. Rémesen ijesztő, mégis megnyugtató, még ha át is hágom a szabályokat túl jó vagyok hozzá, hogy kirakjanak! Bármennyire is gyerekesnek tűnhetek, büszke, dagadó szívemmel bordáim között, magasra tartott fejjel vonulok be a menetelő századba, az első helyre, ugyanis ebben sem tud senki legyőzni. Tökéletes tartás, sebesen dübörgő bakancs, kifogástalan lépések, senki nem tud belém kötni, ha a lelkem gyenge is, a testem olyan kézzel fogható, színtiszta erő, mint semmi más ezen a bázison. Elégedettséggel tölt el, mely látszódhat is az arcomon, ugyanis az őrmester dagadó erekkel, fröcsögő nyállal ordít felém:
- Johnson, nem vigyorog!
   Még ez sem szegi kedvem, ám már jóval visszafogottabban mutatom ki a vidámságom, de aztán minden összedől. Az erő, amit Vasmadár kalandjaiból merítettem lelohad, ugyanis éppen a reggelinket fogyasztjuk, szegényes az élelem, de a semminél csak jobb a furcsa ízű mustáros kolbász. Látszik, hogy még kezdők vagyunk, ugyanis nem örülünk a kezdeti – a veteránok szerint választékos és igényes – ellátmánynak. Egészen addig, amíg West – az őrmesterünk – úr nem jelenti be, hogy indulunk a frontvonalra, fél órán belül. Az helységen végigfut a jeges rémület, senki nem rágja tovább a falatot, mindenkibe belefagy a vére, a szó, amit elkezdett, megállunk a mozdulatban, ahogy az ütő is bennünk. Andrews közlegény találja meg először a hangját.
- West őrmester, de hát mi még nem is vagyunk elég képze… - kezdi, de nem is hagyják, hogy végigmondja, beléfojtják méltatlankodását.
- Mi van, Andrews? – Ordítja olyan hangosan, hogy ösztönösen a fülemhez kapnám a kezem, de sikerül visszafognom a cselekvésemet, nem akarom, hogy kiszakadjanak a hangszálai az irtózatos hangerőtől, amit produkál. A gondolat a fejemben, úgy rohan, úgy szalad, mint a vonó az eltépett húron, s hirtelen felállok az asztaltól, pontosabban felállok az asztalra. Percekig állok, a kezdeti lelkesedésem alábbhagy, de végül rátalálok a mondanivalómra.
- Miért vagyunk itt? – Kérdezem büszke, telített hangon, mire az alant helyet foglalók mindegyike elmormog egy érthetetlen „harcolni”-ra hajazó szót. – Lehet, hogy csak West őrmester hangerejétől szenvedtem maradandó halláskárosodást, de nem hallottam, hogy mit mondatok, ezért megismétlem a kérdést és választ várok rá! Miért vagyunk itt?
Elképesztően erőteljes alt szakad fel a mellkasomból, mire az összes asztalnál helyet foglaló ifjú közlegény feláll és büszkén felpislogva rám, immáron teljesen hatalmas hangerővel üvöltik az egyetlen szavas válaszukat. Elégedetten csörtetek végig a tányérok között, a tömeg pedig a padlón követ, aztán, ahogy az asztal véget ér, én is csatlakozom hozzájuk és együtt, ordítva, a harcra készen lépünk ki az étkezőből.


A kezdeti, általam csiholt lelkesedés alábbhagy, mindenki maga elé mered. Réveteg tekintetek, könnyes szemek, rózsafűzérek a nyakakban és a kezekben, elmotyogott imák, mindenki hisz valakiben és éppen hozzá fohászkodik az életünkért. Én csak megpaskolom a dögcédulám nyakamban feszülő lánc részét, előhúzom a mellényem zsebéből a Vasmadár egyik képkockáját, melyet magam téptem ki, óvatos csókot lehelek a sérülékeny papírlapra és visszagyűröm a helyére.
- Mi Atyánk… - Kezdem aztán, fohászom beleveszik a csendes, eltitkolt idegbe az osztagunk fölött…
Mikor halljuk a rét túlfeléről az izgatott suttogásokat, felvont szemöldökkel egymásra meredünk, utoljára kezet fogunk, egy emberként öleljük a másikat, utoljára élesítjük együtt a fegyvereket a kezünkben, elégedetten nézek a csapatra, amit én kovácsoltam össze, az utolsó pillanatok egyikében. Komolyan felsóhajtunk és a csatatér felé fordulva és elmormogunk egy legutolsó, kétségbeesett könyörgést, majd némán menetelni kezdünk. Mindenki elhagyatott árnyéka humoros önmagának, csak én vonulok büszkén. Hiába, tény, hogy félek, de bármikor, kérdés nélkül meghalnék a hazámért, ettől nem is tudna eltántorítani semmi. Magasra tartom a fegyveremet, mikor az első lövés a levegőbe mar és valaki a földre hullik mellettem. Nem foglalkozok vele, nem foglalkozhatok... Tovább menetelek, s leadom Amerika első találatát november 16. napján. Egyenesen egy német mellkasába mar, látom, hogy a talajra hanyatlik és egy zokogó társa kérésére sem kel fel. Soha többet.


Telnek a percek, az órák, a hajnalok, a napok, nem is számolom, hogy mióta vagyunk a frontvonalon, de ez nem is számít, csak az, hogy megnyerjük a hazánknak a háborút. Ám ez nem olyan könnyű. Ugyan az őrmester is velünk tart, hogy az iszonyatos decibellel szóló hangjával talpra állítson minket minden kudarc után, de ő az elsők között esik el. Innentől kezdve, mintha lejtőn menetelnénk lefelé, a harcunk semmit sem ér, az egyik vezetőnk esett el a szemünk láttára. A reményünk utolsó darabkáját is lángra lobbantja a reménytelenség és az elkeseredettség tüze. Amíg egy nagyobb kő mögött pihegek, egy adag töltény süvít el a fülem mellett és immáron a hallójárataim tartós működése érdekében a tenyerembe fogom az arcomat és úgy lihegek tovább. A pánik eluralkodik rajtam, szívverésem gyorsul, magam sem tudom, mit csinálok, már nem én irányítok, a szívem, a testem és az elmém egyszerre fog össze ellenem és átveszik a hatalmas gémberedett, fáradt és véres tagjaim fölött. Annyit még meg tudok tenni, hogy elsuttogok néhány szót.
- Segíts rajtam, Vasmadár. – hangom beleveszik a repeszek zajába, s az egyik mellbe is vág. Éppen a képkockán süvít keresztül a golyó és átszakítja a bőrömet. Az izmaimat, a tüdőmet, de a lapockámban megakad. Utolsó, elgyötört lélegzetvétel szökik ki belőlem mellkasom beesik, a térdeimre hullok és a földre gurulok a sziklán keresztül, a göröngyök egyesével vájnak a hátamba, a fájdalom a mellkasomon keresztül egyszerűen ömlik belém, miközben a lapockámban tompa nyomást kelt a golyó. Fáradtan omlok a szikla tövébe, szívverésem fokozatosan lassul, az idő állni látsszék körülöttem, a golyók lelassulnak, tekintetemmel figyelemmel kísérem a töltények útját, csak azelőtt kapom el a fejemet hogy az amerikai katonák mellkasába csapódnának. Már csak a tompa zúgást hallom, de aztán megtalálom. Az utolsó reményfoszlányomat a háborúban. Gondolataimnak áldozom utolsó perceimet, fülemben felcsendül az ismerős melódia, hallom a földöntúli áriát, próbálom az angyalokkal énekelni, akik leszállnak felém, akik megpróbálnak fölvinni magukkal, ők azok, akik értem jönnek Csakis értem. Pedig hány és hány bajtársam fekszik még a csatatéren hasonló állapotban, mint amilyenben én vergődöm, esetleg még rosszabban. A képek lassan eltűnnek lelki szemeim elől, ahogyan a valódiakat egy elfásult, megfáradt sóhajjal hunyom le. Utolsó, mély levegőmet veszem az életet adó oxigénből, mely nekem már nem ad többé életet. Aztán, akár egy gyönyörű káprázat, jelenés töri meg a haldoklásomat, megszakítja vérem egyesülésének folyamatát a földdel és nem ereszt, nem hagy meghalni. Látom magam előtt a Vasmadarat, kinyújtom felé a kezemet, háta bele tudok kapaszkodni, hátha ő lehet az utolsó mentsváram, de hiába, itt a Halál szele, s a torkából feltörő elmúlással csiklandozza nyakamat. A puskapor szaga tölti meg a levegőt, még így, hogy önkívületi állapotban vagyok, még így s érzem, hogy ez a csata felesleges. Egy fajból valóak vagyunk, nem éri meg kiírtani egymást, kár, hogy erre csak közelgő végem alkalmával jöttem rá. Elszomorít a tudat, hogy nem tudok mit tenni ezellen. Végül Jade Clemen’s eltűnik, ahogyan én is a Halál martalékává válok…



Fáradtan, zilálva, kimerülten ülök fel. Az ágyamra borulva aludtam az éjjel, de csak félig, ugyanis a lábam még most is lelóg. Brutális álmomat átgondolva túrok hajamba, s körülnézek. A táborban még csak most hajnalodik, teljesen csend van, kiveszem a képregényeimet a matracom alól, minden cuccomat bedobálom a katonai táskámba, fél vállamra kapom az egyik szíját, majd az ajtóhoz lépek, de muszáj megállnom. Úgy érzem, nem hagyhatom itt őket minden búcsú nélkül… Végül fogom a dögcédulámat, kibújok, belőle, felakasztom a kilincsre, majd óvatosan behúzom magam mögött azt, amivel kilépek az életükből. Mindennél halkabban csukom be az ajtót, majd ügyelvén arra, hogy senki ne vegyen észre elosonok a táborból, magam mögött hagyva a háború borzalmait. Eszembe jut a Vasmadár, kiveszem a táskámból, s a lapokat apró ízekre, cafatokra szaggatom, majd a kavargó szélbe szórom. Mosoly kúszik ajkaimra, ugyanis végzek a csatákkal. Végzek Amerikával. Végzek a Vasmadárral, meg a hiú ábrándokkal. Látom magam előtt, hogy évek múlva ülök az asztalomnál és igen… Egy képregényt rajzolok, hogy mások is megérthessék, milyen fontos, hogy, mikor az összes fény kialszik, a pislákoló gyertyaláng előtt is folytasd az olvasást. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szkielet Smoka Zaczarowane Szablony