2016. november 9., szerda

Április

Képtalálat a következőre: „post apocalypse digital art”

2027. április 1.
Ervin emlékezett azokra az időkre, amikor a bolondok napját még jónak lehetett nevezni. Amikor az emberek megviccelték a munkatársaikat vagy osztálytársaikat, ceruzákat és papírgalacsinokat dobáltak az asztalokra, mindezen hangosan nevetve.
Idővel a papírgalacsinokból nagy hatótávolságú bombák lettek, az íróasztalokból pedig országok.
Tinédzser volt, amikor mindez elkezdődött, és azt hitte, ez hamar le fog csengeni, és nem fog nagyobb méreteket ölteni. Mindenki ezt hitte.
Emlékezett a kétségbeesett sikolyokra, ahogyan mindenki sebesen szedte a labát egymás után az iskolában, hogy időben leérjen az alagsorba.
Egy árva mozzanatot sem felejtett.
-       Meddig szándékozol még kint lenni? Bármikor bemérhetnek. - Egy öblös, női hangot hallott meg a háta mögül.
-       A másik bázist néztem, kedves Noémi - forgatta a szemét Ervin, miközben lassacskán a nő felé is fordult. - Nem láttam mozgolódást már vagy öt napja. Ez aggaszt.
-       Nem mind olyan elmeháborodottak, mint te, hogy ilyenkor mindenfelé mászkálnak - válaszolt szigorú tekintettel a barna hajú nő.
-       Ha pedig befejeztük a csevegést, mindannyian befáradhatnánk végre a megbeszélésre. - Egy másik fiú, aki Noémivel jött, türelmetlenül túrt bele kócos hajkoronájába, tekintete ide-oda pattogott. Ervin még sosem látta őt.
Kikerültek egy nagy szemétdombot, néhány véletlenszerű levágott testrészt, és kitárták maguk előtt a vastag fém ajtót. Bakancsuk kopogása dallamosan zengte be a folyosót, ami egyenesen a bunker kétemeletes központjába vezetett.
-       Felesleges kérdeznem, hogy ki ez az alak, ugye? - vonta fel a szemöldökét Ervin.
-       Teljességgel. - Noémi pillanatok alatt elmerült az egyik ládában derékig, valamit keresve, s onnan kiabált kifele. - Csak annyit kell tudnod, hogy a szövetségesünk.

Ervin fiatal volt, csupán huszonhat éves, de életének a felét háborúzással töltve neki az ilyesmi számára sosem jelentett jót. Egy erőteljes hümmögéssel nyugtázta az új tagot.
-       Rendben, emberek, figyelem! - Noémi hangja hirtelen érkezett nyílvesszőként visszhangzott a teremben. A bent lévő kereken tíz ember mindenét eldobva igyekezett helyet foglalni az asztalnál. Legutóbb valaki nem ült le elég hamar, ezért később is kezdődött el a gyűlés. A többiek azóta nem látták.
-       Információhalmaz következik, lusta csürhe - lehajította és szétterítette a papírkötegeket az asztalra. - Elvileg a pestiek átjárhatóvá tették a medret a Csepel Szigetre. Ha ez igaz, akkor valószínűleg már elkezdték az élelem átszállítását, így az ott lévők három hónapig még biztos jóllakottan fognak minket széjjellőni. De van egy tervem. - Magához vette a legkisebb papírlapot, és kisimította. - Bombázás.
-       De hiszen a legutolsó bombák nyomtalanul eltűntek évekkel ezelőtt - szaladt fel Ervin szemöldöke.
-       Épp ezért csináltam egyet én magam.
-       Miből? Szemétből és néhány színesfémből?
-       Majdnem – legyintett játékosan, majd vonásai azonnal meg is komolyodtak. – Mindenesetre, van még néhány tisztázni való. A másik bázis segítségeire már nem támaszkodhatunk, lévén, hogy valószínűleg már mind meghaltak, ha Ervin feltételezései nem tévednek. Szervezhetek egy felderítést holnap délelőtt, ahol megszerezhetjük a megmaradt ruháikat és élelmüket. A csapatba Barbarát, Miklóst, és azt a három zöldfülűt osztom ott, akik még nem tettek elég hasznosat ahhoz, hogy megjegyezzem a nevüket – pillantott a terem sarkába, ahol az említett fiatalok ültek megszeppenve.
Noémi a szokásosnál hamarabb fejezte be a gyűlést, ezután mindenki ment is a dolgára, vagy ha nem akadt egy se, akkor csak a központban lézengett, fenntartva ezzel a munka látszatát.
Ervinnek csak el kellett pakolnia Noémi után az asztalról, és visszarakni mindent a helyére. Úgy döntött, ha már pont a közelben van, bekukkant hozzá, hátha még elkél a segítség.
A nő bent ült a kabinjában, szokásához híven tervek és régi jegyzetek egész hegye mellett gubbasztva. Tehetetlenül támasztotta hátát a hideg vasfalnak, szemét lehunyta, igyekezett gondolkodását lelassítani. Gyakran megesett vele, hogy egyszerre vagy három gondolatmenetet kezdett meg, és pár perc múlva már teljesen belekavarodott, és enyhe idegroham kerülgette.
-       Bejöhetek? – kérdezte kissé félénken a férfi. Kíváncsian pislogott be a nyitott ajtón keresztül, és lassan mérte végig a Noémi körül kialakult káoszt.
-       Persze – legyintett erőtlenül. – Végeztél az elpakolással?
-       Igen. Meg egy kicsit megrugdostam a többieket, hogy gyorsítsanak a tempón, ha életben akarnak maradni.
-       Az ilyesmi sosem árt. Nem tudom, mi van ezekkel a mai tinikkel, de hasznavehetetlenebbek, mint a magyar informatikusok a világháború idején. – Noémi arca akaratlanul is grimaszba fordult.
-       Változnak az idők. Amikor mi ennyi idősek voltunk, a felnőttek és a pár évvel idősebbek csak azzal jöttek mindig, hogy miért telefonozunk folyton, és társai – mélázott el. – Te jó ég, úgy beszélünk erről, mintha nem huszonhat, hanem hetvenhat évesek lennénk.
-       Néha még többnek is érzem magam, ezek az idióták kezdenek teljesen lefárasztani.
-       Ezt úgy mondod, mintha meg lehetne választani, kik éljék túl velünk, és kik vesszenek.
-       Nem úgy értettem… pedig egyébként tényleg jó lenne.
-       De nem így van – pillantott rá keserűen. – És mindenki tudja, hogy a jelenlegi helyzet a rajtunk múlt. A Z generáció, akik ha majd felnőnek, megmenthetik a világot tudásukkal és megállíthatják a bolygó pusztulását, és minden egyéb, amit a szüleink elvártak tőlünk. Milyen kár, hogy ebből semmit sem teljesítettünk.
-       Én csak annak örülök, hogy még életben vagyok, nem gondolkozok ilyeneken – hitetlenkedett. – Néha neked is jobb lenne, ha nem választanád mindig a legbonyolultabb utat. Meglátod, egyszer majd az életed fizeted érte.
-       Ha az lesz a helyes döntés, és előresegíthetem a csapatunkat vele, akkor nem is bánom annyira.
-       Helyes döntés – ízlelgette a szót fintorogva, mintha még sosem hallotta volna. – Soha nem tudtam, mi az. Mindig is csak annyiban bízhattam, hogy amit ma megteszek, azt holnap nem bánom meg. Sok ártatlan életbe és elvesztett családtagba került már, de a világ már csak ilyen. Nem fog leállni csak azért, mert neked épp valami bajod van.
Kintről hirtelen éles sikolyokat hallottak, ordítást, székek csapódását, majd mindez egy tompa robbanás után teljesen elnémult. Ervin és Noémi mozdulatlanul meredt egymásra, s egy emberként indultak meg a központ felé. Amit ott találtak, egyszerre volt gyomorforgató, és megbotránkoztató.
Pár gyerek holtteste a korlátokon csüngött, egy leszakadt lábba Noémi majdnem megbotlott. A vér mintha csak falfesték lett volna, úgy borította be a tágas helyiséget. Ervin letérdelt egy lány mellé, kinek arcára fagyott a rémület, mintha még mondani akart volna valamit a világnak, csak fájdalmai miatt némaságba burkolózott. Nem tűnt tizenkét évesnél többnek.
-       Mégis mi a pokol történhetett itt? – kérdezte leginkább magától Noémi.
Nem kapott egyből választ a férfitól, aki akkor még mindig a fiatalabbak arcát fürkészte.
-       Akármi is, ők már nem tudják elmondani.
A parancsnok észrevett valamit. Egy gyors mozdulattal Ervin és az egyik kortársuk teste közé lépett, összeráncolt szemöldökkel meredt a mellkasára. Távolról már felismerte. Ő volt az, akivel nemrég kötöttek szövetséget.
Bal keze alatt egy cetli lapult, amit még élettelenül is ujjai közé csavart. Noémi lassacskán kinyitotta a kosszal és vérrel összekent kék lapot, amire nagy, fekete betűkkel egy egyszerű kis mondat volt kanyarintva.
„Április hullája!”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szkielet Smoka Zaczarowane Szablony