2016. október 1., szombat

Unravel



  • Fandom: BBC Sherlock
  • angst... mármint... ja, igen, ez határozottan angst.
  • E/1, múlt idő
  • songfic - kattints IDE a muzsika meghallgatásához ^^
  • Megjegyzés: Nos, ez életem első Sherlock szemszöge, kíméljetek! Ezt még a nyár végi Tokyo Ghoul maraton után írtam, úgyhogy nem mondanám túl frissnek, de nagyon a szívemhez nőtt, szóval visszatérésem alkalmából ezt találtam legjobbnak. Előreláthatólag még egy jó darabig nem fogok eltűnni ennyi időre! :)


Vártam.
Talán nem is voltam tisztában azzal, hogy pontosan mire is. De a folyamatos ürességérzet, amely egyre csak rosszabb lett, ezt tudatta velem. Hiába oldottam meg rengeteg ügyet, és segítettem az idióta rendőröket, már a sajtónak is kezdett feltűnni a fotókon, hogy hiányzik valami. A csillogás a szememből.
 Mondd meg nekem, mondd meg nekem, hogy miért történik ez.
Tudod, egy időben senki nem értette ezt – még én magam sem. Napok teltek el keserű szájízzel, és némasággal, amikor a fejemben nem tudtam semmit sem összerakni, képtelen voltam magamhoz méltóan gondolkodni. Az egész egy nagy fekete kavalkádnak tűnt, ami nem öltött alakot, és durván, erőszakosan kavargott mindenhova, semmit nem kímélve. Ennek a közepén álltál Te.
Vártam, hátha elmúlik ez a valami.
De ahelyett, hogy ez megtörtént volna, csak rosszabb lett, kihatott az álmaimra, amelyek rémálmokká lettek idővel, míg végül a nap minden egyes percében nem hagyott nyugodni. El voltam képes rejteni, szőnyeg alá tudtam söpörni, pár napig tudomást sem vettem róla, de elkerülni lehetetlen volt, egy idő után felszínre tört megint.
Vártam, hátha megváltoznak a körülmények.
Vajon mi rejtőzik itt benn a lelkemben?
Meghal valakid, ami miatt el kell költöznöd – de még egy rosszabb betegség is annyira jól jött volna. Csak ne tartózkodj a közelemben; ez volt a lényeg. Úgy gondoltam, ha nem vagy itt a Baker Streeti lakásban, talán idővel minden visszamegy a régi kerékvágásba, dolgozhatok egymagam, ahogyan azelőtt mindig is tettem. Ünnepekkor találkoztunk volna, pár udvarias szóváltás lett volna az összes kommunikáció kettőnk közt. De ráébresztettél, hogy semmi esetben sem hagynál engem itt.
Vártam, hátha mondasz nekem valamit.
Valamit, ami miatt majd meggyűlöllek, mint a többi embert. De a fenébe is, olyan udvarias voltál, minden szavadat megválogattad amit felém intéztél, nem szóltál sose, ha bármi olyat tettem, ami zavart téged. Amikor hegedűztem, te csak összeszorított fogakkal tűrted, épp ugyanúgy, ahogyan a fejet a hűtőben, és a koponyát a kandalló párkányán, valamint a szépen lassan leülepedő port. Semmiért nem szóltál.
Vártam, hogy haza gyere.
Úgy összetört, úgy összetört bennem minden.

Ott ültem a fotelemben, felhúzott lábakkal, nem is ittam teát, pedig Mrs. Hudson annyiszor sürgött-forgott körülöttem, kedvem lett volna már lecsapni, de nem volt elég erőm hozzá. Te vetted el az erőm.
Néztem a foteled. Tulajdonképpen így, hogy nem ültél benne, roppant visszataszító látványt nyújtott. Idegennek éreztem, távolinak, elérhetetlennek – mint amilyen te is voltál számomra egy időben.
Vártam, hogy majd berontasz az ajtón, és akármennyire is ideges vagy, magadra erőltetsz majd egy mosolyt, és beszélgetést kezdeményezel.
Nem történt meg.
Te mit sem sejtve élsz. Csak nevetsz és nem félsz.
Egy hét elteltével már Mycroft is a lakásban tartózkodott, a rendőrség ráállt a keresésedre. Ekkor még mindig élt bennem egy kis szikra, ami felmelegítette az egész testem. Hiába tudtam, hogy amikor a nyomozók közölték velem az eredményeket, hazudtak, de eltekintettem ezektől. Akármennyire is erőtlennek éreztem magam, én is utánad kezdtem kutakodni. Egy hónap múlva értesítettek telefonon, hajnali kettőkor, hogy megtaláltak Téged.
Lélegzetem visszafojtom, látom széthullott életem.
Soha nem éreztem magam olyan elevennek, élőnek, és boldognak, mint akkor. Negyed háromkor már egy taxiban ültem, a pizsamámra vettem fel a kabátom, és elraktam a te megszokott dzsekidet is, gondoltam, biztos szükséged lesz rá. Alig bírtam végigülni az utat, a taxisofőr nem is kért pénzt tőlem, inkább csak hálát adott az égnek, hogy letudhatta ezt a fuvart.
Törhető vagy törhetetlen.
A házak visszaverték a rendőrsziréna kék és piros fényeit, és megvilágította a csapat rendőrt, aki az elkerített területen tartózkodott. Senkivel nem létesítettem szemkontaktust, csakis előre haladtam, valakit biztosan fel is löktem, és azt hiszem, beleléptem valamibe, de mindez egyáltalán nem zavart, mert tudtam, hogy a rendőrökön túl Te vársz majd rám. Ebben nem tévedtem, tényleg te voltál ott.
Rendíthető vagy rendíthetetlen.
Viszont az elmém nem fogadta be azt, amit ott láttam.
Vártam, hogy majd így a sírodat elnézve valamelyik fa mögül előbukkansz, azt kiáltozva, hogy „Most visszakaptad, Sherlock!”
Nem történt meg.

Nekem te vagy az egyetlen.

3 megjegyzés:

  1. PETJA ÉN SZEJETLEK.
    DE AZÉRT NAGYON UTÁLLAK. MEGINT.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ÉN ISZ SZEJETLEEEEE-
      Ja. Nem.
      MÉG MINDIG A FEJEMBEN CSENG A ONCE UPON A DECEMBER.

      Törlés
  2. Fuhhh ;-; Most úgy mondanék valamit, de nyomdafestéket nem tűrnének a szavaim XD Imádtam.. csak így I-mád-tam :D ahhhh.... köszönöm *^*

    VálaszTörlés

Szkielet Smoka Zaczarowane Szablony