2016. október 9., vasárnap

Not my type


  • Anime: Free!
  • Párosítás: Rin Matsuoka x Haruka Nanase
  • kalóz!AU
  • 2050 szavas
  • Végre valami, ami nem angst
Matsuoka Kapitány és legénysége hatalmas szerencsének örvendhet. Egy hete már, hogy elindultak, de ezalatt az idő alatt az Indiai Óceán csendesebb volt, mint valaha. Nem rendelkezett Rin nagy számú legénységgel, de a hajójuk sem volt a leghatalmasabb, így mondhatni pont kényelmesek voltak a körülmények. Ugyan néhány matróz egy ideig méltatlankodott azért, mert a kapitány rettenetesen fiatal, és szentül hitték, hogy nem fogja tudni rendesen a kezébe venni a dolgokat, és csak elbohóckodik majd mindent, de kellemeset csalódtak. Rin fiatal kora ellenére kitűnő kapitánynak bizonyult, törődött az embereivel, nem úgy, mint az előző. Rin még régebben, az előző kapitány irányítása alatt kapcsolatba lépett egy másik kalózúr legényeivel, amiért elég nagy büntetést kellett volna rá kiszabni. A kapitány csak mosolyogva azt mondta, hogy majd ha eljön az ideje, kiszabja rá a méltó szankciót. Amikor az idős úr meghalt az egyik csatában, még utolsó erejével Rinre ruházta a szerepét.
 A vöröses hajú férfi energikusan szökkent le a rozoga falépcsőn, az épp pihenő kormánymesterhez lépett, aki feltűnően elmélkedett valamin.
-                Min gondolkozik ennyire? – kérdezte Rin, arcán pedig szokás szerint ott bújt a félmosoly.
-                Aggódom, Kapitány – vallotta be lehajtott fejjel.
-                Talán valami probléma van? – Hangjából azon nyomban kiszökött minden kedvesség.
-                Még nincs. De nagyon nem szeretek itt hajózni. Semmi kedvem nincs belefutni egy csapat sellőbe.
-                Egy mibe? Ugyan kérem, mást ijesztgessen ezekkel. Tudja, hogy én nem hiszek az ilyesmiben.
-                Pedig rosszul teszi, uram. Ön szerint az a rengeteg matróz az elmúlt pár évben maguktól vesztek a tengerbe? Én mondom, ezek itt nem olyanok, mint a gyerekmesékben. Az ember kíváncsi természetét kihasználják, hogy majd később visítva szaggassák őket ízekre.
-                Túl hiszékeny maga, nem?
-                Inkább elővigyázatos – biccentett, tekintetét le sem vette az éjszakai égboltról.
Hűvös volt az este, még a kapitány is felvette a kabátját, pedig ő aztán igazán nem szokott fázni. Ezzel a hideggel már csak annyi volt a baj, hogy a napközbeni forróságban a kabátoknak nem jutott elég hely a hajóban a sok rakománytól, így kénytelenek voltak a fedélzeten tárolni, ahol bizony vizes lett, és a késői órákra aligha száradtak meg.
A kormánymester kabátja is ilyen sorsra jutott, a sötétbarna anyag kelletlenül tapadt rá itt-ott a negyven körüli férfi bőrére.
-                Ha kérhetem, ne mondogasson ilyeneket a többi matróznak – pillantott rá jelentőségteljesen a nála vagy másfél fejjel alacsonyabb, tömzsi alkatú férfire. – Nincs szükségem egy ijedős csürhére.
-                De ha én nem világosítom fel őket a rájuk leselkedő veszélyről, - Megtorpant, apró szürke szemei a kapitány éles vonásait kémlelték. – ki fogja?
-                Az óceán.

Rin ezzel a tőmondattal ott is hagyta a kormányost, és a hajó orra felé vette az irányt. Szerette azt a helyet, általában nem ólálkodik ott senki, így nyugodtan elmélkedhet anélkül, hogy bárki megzavarná. Amióta az előző kapitány meghalt, eléggé csendes egy fiú vált belőle, tele mély gondolatokkal, amiket senkinek nem adott ki – és nem is akart megnyílni senkinek sem. Húgára gondolt, aki hiába kérlelte őt rengetegszer, Rin akkor sem vitte magával útjaira, ahhoz túlságosan is féltette a fiatal lányt, aki még éretlen volt efféle tevékenységekhez. Nyugodtsággal töltötte el Rint, amikor arra gondolt, hogy testvére valahol a szárazföldön biztonságban van, és barátokkal veszi magát körbe.
Csak leült, és hallgatta, ahogyan a víz sorra nekicsapódik a hajó oldalának. Csak akkor hallotta meg különösebben ezt, ha koncentrált, egyébként már annyira megszokta ezt a háttérzajt, hogy képes volt teljesen kizárni – mintha nem is létezett volna.
Azonban egy különös, csobbanó hangot hallott, jobb oldalról, ami minden bizonnyal nem hullám volt. Azonnal fel is pattant, vörös szemei idegesen fürkészték a zavaros vizet.
„Ez a kormánymester a bolondját járatja velem” – gondolta magában. – „El akarja hitetni, hogy léteznek sellők. Szánalmas.”
Kíváncsian tekintett vissza, azonban a férfi nem tartózkodott ott, ahol az előbb hagyta, így nem dobhatott semmit sem a vízbe megtévesztésképp. Tekintetét ismét a víz felé szegezte, keskeny ajkai egy vonallá préselődtek össze.
Megint hallott egy csobbanást. Pedig nem is ivott aznap! Hitetlenkedve dörzsölte meg a szemét, újabb jelek után kutakodva, de semmi nem történt ezt követően. Lesietett a hajó közepére, de nem volt ott senki, akivel beszélhetett volna – érdekes módon az éjszaka közepén mindenki alszik…
A csobbanást ezúttal hangosabban hallotta, egész közel a hajó falához. Rin csizmája hangosan koppant az elnyűtt fán, ahogyan lassacskán a korláthoz lépked. Leemelte fejéről a fekete kalapot, így a lágy szellő szabadon kaphatott vörös tincseibe, amelyet később összefogott egy apró copfba, de elöl még így is kilógott egy adag.
-                Ki van ott? Mutasd magad! – parancsolta, hangja meg sem remegett.
A víz fodrozódni kezdett, mígnem egy fekete valami bukkant fel. Rin a gázlámpát amennyire csak tudta, közelebb vitte a vízhez, hogy jobb rálátást nyerjen. Fekete tincsek. Jeges, kék szemek. Egy férfi volt az, alig csak nyakig kimerészkedve a vízből. Férfi? Ugyan már, talán még Rinnél is fiatalabb fiú volt az idegen, látszott ez tökéletes bőrén és arckifejezésén.
-                Szólalj meg!
Az a valaki csak lebegett, tekintetét le sem véve az idegenről, mintha a puszta nézésével meg akarná őt ölni.
Rin letette a lámpást a korlátra, és a gyengén kialakított lépcső felé vette az irányt. Az alsó fokon állt, csizmája már majdnem belelógott a tengerbe, megkapaszkodott az egyik felsőbb fokon. Erre a mozdulatsorra az a valaki csak nehézkesen hátrébb úszott, maga mögött pedig vércsíkokat hagyott a vízben.
-                Megsérültél. Segíthetek neked – mondta Rin, kezét kinyújtotta felé. – Érted, amit mondok?
-                Persze, hogy értem – válaszolt az idegen, egyre csak távolodva a hajótól.
Amikor a kapitány meghallotta a fiú hangját, azt hitte, menten összeesik tőle. Lakozott benne némi tisztelet, félelem, amelyet körülölelt az a bizonyos fagyos hangulat, ami csak úgy áradt éles vonásaiból és morcos tekintetéből.
-                És nincs szükségem az emberek segítségére – tette hozzá a vízben lévő. – Csak a bajt hozzák rám. Ők tették ezt is.
Rin alig hitt a fülének. Fejében hirtelen ezer meg ezer gondolat kezdett el pörögni az idegen mivoltáról, de egy percig sem fordult meg a fejében, hogy esetleg félnie kéne tőle.
-                Én nem bántalak – rázta meg a fejét Rin. – Segíteni fogok.
Hosszú ujjait csak még jobban kinyújtotta, ekkor vette csak észre, hogy a fiú nem hátrál többet, hanem egy helyben nézte tovább a kapitányt. Túl távol volt már a lámpától, így ha Rin egy pillanatra is leemelte volna róla a tekintetét, a következő pillanatban már szem elől tévesztette volna.
A fiú lassacskán közelebb úszott – de még így is kevés ideig tartott neki súlyos sérülései miatt – remegő kezekkel fogadta el a kapitány segítségét. Rin meglepődött rajta, hogy a fiúnak milyen széles válla van, azonban felsőteste egész karcsú, szálkásra kidolgozott. Nagy nehezen vonszolta végig a kemény négy létrafokon, mire egy erős rántással – keményebben ugyan, mint ahogy azt szerette volna – a fedélzetre helyezte az idegent. Ekkor pillantotta csak meg az uszonyát.
Csodálatos türkizkék volt, ami a Hold gyér fényében is semmihez nem foghatóan csillogott, ám fényessége kezdett alábbhagyni, ahogyan a fiú testéről elpárolgott a víz. Végül lábai különváltak, mint a normális embereknek, de a pikkelyek haloványan még mindig látszódtak.
-                Ne nézz így rám. – Az idegen hangjában semmi gyengeség nem volt felfedezhető, inkább parancsolta ezt, mint kérlelte. – Nem vagyok szörnyeteg, de azzá válhatok, ha hívod a legénységedet.
Rin meg sem kérdezte, miből jött rá, hogy ő a kapitány, inkább csak halkan bólintott. Nem volt kedve vitatkozni egy afféle természetfeletti teremtménnyel, és energiája sem jutott már arra, hogy beismerje; tévedett Velük kapcsolatban. Igenis léteznek.
Egészen odáig nem vette észre, hogy tulajdonképpen a fiún nincs ruha, így kabátját egy ellenséges mozdulattal odavetette neki. Ő csak egy szúrós tekintettel felvette a térdig érő ruhadarabot, bár egyáltalán nem fázott, idővel már melegíteni is kezdte kissé.
-                Mire van szükséged? – Rin hangja halk volt. Nem akarta, hogy a többiek meghallják, így is kapott már a fejére eleget, amiért ilyen jószívű mindenkivel.
-                Csak időre és nyugalomra – felelte ridegen.
-                És mi a neved?
-                Haru. – Mindig is szűkszavú volt, és ez legjobban idegenek társaságában mutatkozott meg.
-                Én Rin vagyok.
Rin sosem volt tipikusan az a fajta, aki bedőlt volna a meséknek és szóbeszédeknek, ő kizárólag a saját szemének hitt. Vagy mégsem. Hiába, már vagy negyed órája méregette Harut, egyszerűen nem volt képes rávenni magát, hogy elhiggye ezt az egészet. Valamilyen szinten félt a fiútól, azonban a pikkelyek kábulatba ejtették, egyszerűen nem tudott nem más irányba nézni. Akaratlanul is alsó ajkába harapott, ahogyan ismételten végigmérte a helyzetet.
-                Hozok neked még ruhát – jelentette ki, és már el is tűnt az egyik ládasor mögött.
-                Miért törődsz a sorsommal, kalóz?
-                Én is emberből vagyok.
-                Pont ezért kérdezem.
Rin hozzávágta az egyik matróz ingjét, ami épp kéznél volt. Szúrós szemmel mérte végig Harut.
-                Nem lehetnek túl jó emlékeid az emberekkel kapcsolatban, ha jól gondolom. – Nekidőlt a hajó korlátjának, keresztbe tett karral figyelte, ahogyan a lény először ugyan vonakodva, de felveszi a ruhadarabot.
-                Ne várd, hogy elkezdjek neked itt a múltamról mesélgetni – vetette neki oda olyan semleges hangnemben, amelyet a kapitány azelőtt még senkitől nem hallott.
-                Mindegy is – legyintett.
Beállt az a bizonyos kínos csend köztük, amit inkább csak a vörös hajú férfi érzett annak. Nem tudta, mégis mit tegyen a jövevénnyel, vagy, hoghya esetleg itt maradna hajnalig, akkor mégis hogyan magyarázza meg ezt a legénységnek. Nem igazán élt akkoriban az „Ő a kapitány, nem tartozik magyarázattal a pornépnek.” elv, mert előbb utóbb lázadás tör ki, és úgy jár, mint egy régi barátja. Őt kitették egy lakatlan szigetre egy pisztollyal, benne egyetlenegy golyóval.
-                Hányan vagytok? – kérdezte Haru.
-                Összesen negyvenen. – Rin nem is igazán figyelt a fiúra, csak meredt a messziségbe.
-                Azzal akkor még talán elbánok.
-                Hogyan? – szaladt fel a szemöldöke Rinnek.
-                Ha meg akarnátok ölni – vonta meg a vállát könnyed természetességgel.
-                Nem akarunk megölni.
-                Nem tudhatod, a legénységed mit akar.
-                Akkor pontosítok; Én nem akarlak megölni, és ha én nem akarlak, akkor nyilván nem adok rá engedélyt a legénységnek erre.
-                Tehát ennyire bízol bennük?
-                Kénytelen vagyok. Csak pár éve gyűjtöttem össze ezt a csürhét, sose tudom, mire számítsak.
-                És folyamatosan a tengeren vagytok, vagy gyakran mentek ki alkoholért és nőkért? – Haru Rin mellé leült a korlátra, de elég távol tőle.
-                Csak ők – legyintett. – Engem a női mellek épp annyira vonzanak, mint a halál.
-                Így vagyok én az emberekkel – forgatta a szemét Haru.
-                Ez kedves – mondta erős iróniával a hangjában.
-                Közel sem annyira, mint a nővéreim és bátyáim levadászása.
-                Azok nem kalózok voltak, erről biztosíthatlak. Angliai katonák tesznek csak ilyet. – Hangjában akaratlanul is ott lapult az undor és megbánás különös keveréke.
Az ég kezdett kivilágosodni. Matsuoka kapitány már azt sem tudta, miről beszélgettek, egyszerűen teljesen elszaladt az idő. Nem is emlékezett, mégis mikor aludhatott el a korlátnak dőlve, de a nap akkor már biztosan fent volt.
Haru kényelmetlenül érezte magát az alvó kapitány mellett. Próbálta álomra hajtani a fejét, és reménykedni a legjobbakban, amit csak a jövő hozhat, ha akkor ott marad a fedélzeten.
x x x
-                Kapitány! Mégis mit jelentsen ez?
Rint az egyik zöldfülű kiáltozása ébresztette fel. Ijedten rezzent össze, egyből jobbra pillantott. Haru nem volt ott.
Már álló pozícióban kezdett el tekintetével a fiú után kutakodni. Ott állt a matrózok által formált kör közepén, és kapásból vagy négy kést szorítottak a torkához. Csak rezzenéstelen arccal nézett Rinre, és várta, hogy mit lép majd.
-                Engedjétek el – mordult fel Matsuoka. – Most.
-                Kapitány, mondja meg, mégis mi ez – emelte meg a hangját a kormányos mester. – Szirén? Ugye az?
-                Senkinek nem tartozom magyarázattal erről, amíg bármelyik pillanatban megölhetitek – nézett a Haru körül ólálkodókra. – Mozogjatok már!
A tőrük és egyéb fegyverek leestek a kezekből, a tekintetek pedig a vörös hajú, magas férfira tapadtak.
-                Ahogy mondtátok, ő egy szirén. Addig lesz itt, amíg a sebe be nem gyógyul eléggé ahhoz, hogy elmenjen.
-                Milyen seb? Teljesen sértetlen! – mérte végig az egyik matróz. – Már begyógyult! Mehet!
Rin idegesen Harura pillantott. Nem volt már mit tenni. Haru már egy ideje szemezett a korláttal, már csak azon gondolkozott, miként ragadhatná magával Rint. Kitört a körből, ereje nagyobb volt, mint azt ahogyan kinézték volna vékony testalkatából. Elkezdett futni a hajó széle felé, a kapitány kezét megfogva ugrott el, egyenesen bele a hideg vízbe. Uszonya hamar visszanőtt, ennyi idő alatt Rin már kezdte felfogni, mégis mi történt.
Haru nem várt. Amilyen gyorsan csak lehetett, közelebb úszott Rinhez.
-                Még mindig nem szeretem az embereket – mondta, mielőtt közelebb hajolt hozzá.
Csókja rideg volt, és gyors, érződött rajta, hogy abban a pillanatban csak kényszerből tette. Rin érezte, ahogyan lábait átjárja a fájdalom. Pikkelyek jelentek meg rajta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szkielet Smoka Zaczarowane Szablony