2016. július 8., péntek

Rémálmok erdeje


  • Anime: Shingeki no Kyojin
  • E/3, múlt idő
  • Enyhe Rivetra szál található benne,(de szerintem még a haterek is el tudják olvasni...) Levi érzelmei vannak leginkább a középpontban
  • Egy megemlékezés, Rivaille Hadnagy elesett osztagáról - avagy egy éve, hogy megindultak az 57. felfedezőútra.
  • 2100 szavas

Hanji mindig is érdeklődött mások érzelmi állapota iránt, – na jó, legfőképp az óriások érdekelték őt, de néha tett kivételt, és fejét az emberek felé is fordította – így általában hamar észrevette, ha valamelyik ismerősével nem stimmel valami lelkileg. Aznap is pontosan így történt, amikor ment volna ellenőrizni a lovakat az istállóban, hiszen akkor épp őt osztották be oda, amikor a folyosón szembejött vele Levi, gondolatai pedig ezerrel pörögni kezdtek. Levi arcán sosem látszódott semmi érzelem, ajkai örökösen mozdulatlanok maradtak, egy vékony vonalban álltak egész nap – legalábbis amíg a hadnagy csöndben volt, és nem kellett Erent szidnia valamiért. Hanji meglepetten vette tudomásul, hogy a férfi arcán fel lehetett fedezni érzéseket. Megtörtség, erősen karikás szemek, tekintetéből szinte sütött, hogy nem érdekli senki és semmi, csak egyedül akar lenni. Azonban ez Hanjit egyáltalán nem érdekelte.
-          Törpe, mi bajod van? – állította meg, mielőtt még továbbmehetett volna a reggeliző felé.
-          Hagyj már, Szaros Szemüveg – ajándékozta meg egy megvető pillantással, nyakát majdnem kitörte, ahogyan próbált felnézni a nála vagy tizenöt centivel magasabb nőre.
Hanji egy pillanatra sem tántorodott meg Levi hangnemétől, sőt, egyre inkább lelkesebb lett, amiért az emberiség történelme során elsőként fedezheti föl, hogy Rivaille Ackerman bizony rendelkezik érzésekkel.
-       Rosszat álmodtál? Megtámadott néhány óriás alakú porcica, amiknek nem volt nyakszirtjük?
-         Azt mondtam, hagyj békén – válaszolt élesen, de még mindig nem kiabálva. Levi soha nem tudna kiabálni egy nővel.
A barna hajú nő mosolya lassacskán lehervadt arcáról, szólásra nyitotta a száját, de szavak helyett csak halk nyöszörgés jött ki torkán, amiért nem tudta, mit kéne mondania neki. Végül csak látszólag beletörődve folytatta útját az istállókhoz, azonban már a fejébe ötlött, hogy tesz majd némi kitérőt Erwinhez, esetleg Erenékhez.
Időközben változott ez, először gyorsan végigrohant a lovak közt, fél perc alatt ellenőrizte, hogy nincs-e semmi bajuk, valamint a felszerelés is használható, aztán mindent eldobva rohant a szőke, szürke manőverfelszereléses hercegéhez, mindenkit félrelökve útjából.
-          Erwin! – kiáltott rá a távolból, mire az izmos katona automatikusan megrezzent a hirtelen hangtól – Találd ki, mire jöttem rá!
Smith arca már felragyogott, tudta, az ilyesmi lelkesedés Hanjinál csak az óriásokkal lehet kapcsolatos, és ha még fel is fedezett valami újat, annak végképp hasznát vették volna, tehát minden oka megvolt az örömre.
-          Levinek valami baja van! – jelentette ki pár másodperc hatásszünet után, remélve, Erwin kellőképpen meglepődik, és fellelkesül.
Azonban a szőke férfi csak egy pillanatig meredten bámult maga elé, majd egy „Komoly, Hanji? Tényleg?”-et sugárzó, gúnyos pillantással nézett a nőre.
-          Mikor nincs neki?
-          Ahj, ez most más! Érzem! – tapsikolt, mint aki enyhe pszichopata hajlammal rendelkezik. A hangsúly az enyhén van.
-          Akarom én azt tudni, miért?
-          Én is akarom tudni, miért… - szontyolodott el rögvest Hanji – De csak a közelébe kell menni, és érzed azt a negatív energiát. Ami nem az a szokásos „Még egy pillantást rám vetsz, és a földbe tiprom a pofád”-féle Levis energia! Ez tényleg más. Erwin, csak nézd meg.
Erwin nagy levegőt vett, magától már vagy ötödszörre kérdezte meg, egyáltalán Hanji miért van még életben, és hasonlók, de egyikre sem tudott rendesen válaszolni, inkább csak eldöntötte, hogy gyorsan lezavarja az egészet, utána mehet a dolgára.
-          Hol van most?
-          A reggeliző felé ment, gondolom még ott van.
-          Renden, akkor megyek – forgatta a szemét, majd nagy léptekkel távozott Hanji Zoe közeléből.
Hanji viszont látni akarta a történéseket, úgyhogy miután kellő távolság alakult ki köztük, Erwin után eredt, folyamatosan ügyelve arra, hogy a parancsnok még véletlenül se nézzen hátra, vagy akarjon hátra nézni, így macskákat megszégyenítő, halk léptekkel követte őt.
Ahogy azt mondta, Levi még akkor is ott reggelizett, Hanji kezdte magát rosszul érezni, ahogyan a törpére pillantott. Mozdulataiból és mimikájából csak úgy áradtak a rossz gondolatok, ahogyan ette az omlettet, úgy tűnt, mintha még a villa felemelésére sem találná meg a motivációt, nem hogy a továbbiakban az életben maradásra.
Erwin eleinte habozott, majd kihúzta a mellette lévő széket, helyet foglalt, mire Levi lassan felpillantott a tányérjából, kifejezéstelen arccal meredt Smithre.
Hanji az ajtón kívül maradt, onnan hallgatózott, és meglepően tisztán hallotta Levi szavait.
-          Mi az? Már reggeliztél, nem? – kérdezte Levi, hangjában semmi meglepettség nem volt Erwin jelenléte miatt.
-          Így van, tulajdonképp miattad jöttem.
-          Miattam, hm? Szaros Szemüveg szólt neked, hogy játssz terapeutát?
-          Nem.
Hosszas csend következett, a nő egyből arra mert következtetni, hogy Rivaille nem hiszi el a férfi szavait, így lenézően nézi, hátha megtörik – ami szinte lehetetlen, hogy ne következzen be. Erwin nagyon becsületes.
-          Igen – vallotta be egy idő után, megkönnyebbülten sóhajtott fel.
-          Ha már ennyire segíteni akarnátok nekem, akkor tegyetek meg egy szívességet.
-          Miről lenne szó? – kérdezett vissza habozás nélkül.
-          Titokban tudnátok tartani a ma délelőtti távozásomat a többiek és a Katonai Rendőrség elől?
A parancsnok fejében már csak úgy ömlöttek az elméletek, teóriák, miszerint mi lehet Levi szökésének pontos oka, és, hogy miért kell ezt eltitkolni, magába nézve könyökölt az asztalra,tenyerét arcába temette.
-          Nem tudom, meglátom, mit tehet érted, barátom. De mondd meg, kérlek, miért kell – utálta ezt csinálni, de szerette Levit, és tudta, ilyet ő háromévente egyszer kérne tőlük, és akkor sem valami piti ügyben, tehát ha úgy vesszük, nem volt más választása.
-          Mondd csak, tudod milyen dátum a mai? – kérdezte Rivaille, hogy segítse férfit rávezetni a dolgokra.
-          Persze – bólintott Erwin, elgondolkozott, majd ki is mondta, ami rögtön eszébe jutott – Ma van egy éve, hogy megkezdtük az 57. felfedezőutat és-
-          Pontosan, Erwin. Pontosan.
Erwin lefagyva nézte fekete hajú bajtársát, aki abban a pillanatban erőteljesen visszatolta a széket, és kisétált a szobából, a férfi pedig azt kívánta, bárcsak inkább gondolkodott volna, mielőtt kimondja, amire rájött.
Kizárólag magában, de káromkodott egy keveset, nem sokkal később Hanji lépett be a helyiségbe, a szüntelen jókedvének akkor nyoma sem volt, gyönyörű szemeiben nem eszelősség heves szikrája pattogott, hanem sokkal inkább az aggodalom, alig pislákoló parazsa villódzott.
-          El tudjuk intézni? – kérdezte meg végül.
-          Valahogy biztos. De mire lebuknánk, ő már messze járna. Akárhova is megy.
-          Gondolom az erdőbe megy. Abba az erdőbe.
-          Lehet – biccentett egyetértően.
-          Nem hinném, hogy jó ötlet, ha hagyjuk – gondolkozott hangosan Hanji Zoe az állát birizgálva.
-          Próbálj megállítani egy makacsul gyászoló, szerelmes Rivaille Ackermant, aki már eldöntötte, mit fog tenni. Nem vállalom a temetésedet.
Mindketten belátták, hogy egyszerűbb megölni tizenöt óriást fél óra alatt, mint meggyőzni Levit arról, hogy amit tesz, az nem lesz jó, és ne tegyek. Az emberiség legerősebb katonája. És nem csak fizikailag, lelkileg is.
-          Mit tegyünk? – Erwin tanácstalanul nézett a nőre.
-          A szükséges intézkedéseket. Intézzük el, hogy úgy tűnjön, mintha meglátogatna valakit a Sina fal mögötti területeken. Mondjuk egy ismerősét.
-          Gyanakodni fognak, de nincs jobb – tette hozzá, mielőtt kiment intézni a feladatait.
x x x
A sötét felhők egyre csak gyülekeztek, Levi megvetve pillantott fel az égre, már réges-rég messze járt a Felderítő Egység főhadiszállásától,de még nem elég közel az erődhöz. Szerencsésnek mondhatta magát, útja során mindössze egy óriással találkozott, az sem volt rendellenes, így mondhatni nevetségesen könnyű dolga volt vele.
Eleinte csak remélni tudta, hogy nem szakad rá az ég, és nem ázik bőrig, azonban ahogyan egyre több métert tett meg a lovon, rádöbbent; egyáltalán nem számít.
Nem számít, ha majd csupa szmötyi lesz a háta és a ruhája, haja csapzottan fog a szemébe lógni, vakítóan fehérre mosott ingjére pedig sárfoltok kerülnek. Nem számít.
Az egyetlen, ami azokban a percekben számított neki, az a gyász és az emlékek voltak, amelyek percről percre úrrá lettek rajta, már szinte nem is figyelt a kantár fogására, elméjét annyira elborították a múlt sötét, gyilkos árnyai.
Amikor Petrával takarítottak, és nagyon de nagyon közel álltak a csókolózáshoz.
Vagy amikor egy csendes délutánon az egész osztag kiült az épület elé, késő este, amiért nem tudtak aludni a nagy meleg miatt, és számolgatták a csillagokat, mint valami szép regényben az elválaszthatatlan barátok. Noha nem mindenkivel ápolt tipikus baráti viszonyt, de az biztos, elválaszthatatlannak elválaszthatatlanok voltak. Voltak.
Hiszen az elválaszthatatlan olyan egy nevetséges szó. Ebben a világban nem létezik. Sem az örökké, és társai. Amint kimondja valaki a boldogító igent, jön egy óriás, és keresztbe bekapja a pár egyik tagját, jót csámcsogva kiköpi pár végtagját, majd továbbvánszorog, mindezt teljes nyugodtsággal, néhány egyed pedig vigyorogva teszi meg. Ordíthat az ember, sírhat éjszakákon át, ejthet ezer meg ezer sebet önmagán, társain, az óriásokon, az az alak, kiért szíve egyfolytában áhítozik, már soha nem fog melegen mosolyogni az ajtóban rá, mintha csak semmi nem történt volna. Nem fog valamilyen csoda folytán felbukkanni nevetve, és majd átölel, mint régen.
Nem fog. Elhagyott. Meghalt. Távozott. Elment. Messze. Ahonnan nem tér vissza.
A fák Levi körül magasodni kezdtek, amiről már tudta, hogy igencsak közel jár ahhoz a bizonyos erdőhöz. Keserű szájízzel tekintett végig a tájon, idővel kezdett ismerősen csillogni a vizes fű, és a sok bokor, pedig egy katona, aki már számtalanszor járt odakint, idővel nem tudja megkülönböztetni az őt körülvevő tájat. De van néhány kivétel, amikor bizonyos pontok annyira megmaradnak az ember fejében, hogy egy év elteltével is tökéletesen fel tudja idézni az apró részleteket.
Egyre mélyebbre ment az erődben, szinte már látta maga előtt a katonákat, ahogyan menekültek, vagy épp szembeszálltak az óriásokkal, látta maga előtt az osztagát, ahogyan a lovakon, néha hátratekintve a nőstény óriásra menekülnek, ahogyan Eren és Petra egyre ijedtebben várják a parancsát, mire ő kiadja azt az utolsó pillanatban.
Amennyi fa, annyi jelenet, és nem is gondolnánk, hogy mind hordoz magával megannyi fájdalmat, meglepetést, könnyet. Minden egyes fa. Az egyiknél például két katona is elesett a nőstény óriás által, akármennyire is igyekeztek feltartani őt, hogy Rivaille osztaga megmeneküljön, nem tehettek csodát, áldozatául estek Annie-nek.
Annie a hibás mindenért. Nem volt olyan nap, amikor Levi ne gondolt volna Rájuk, és ne hibáztatta volna azt a lányt, akinek nem volt mersze beállni a Felderítő Egységhez, inkább ment a Katona Rendőrséghez, a luxus értékű biztonságba rohant ahelyett, hogy tehetségét valami értelmesebbre is használta volna.
Levi olykor legszívesebben kiszedte volna abból a gyémánt burokból Annie-t, amely már egy éve védelmezte őt, acélpengéjével nem ölte volna meg, inkább csak sok-sok kicsi szúrást ejtene meg, hogy a lány átérezze azt a fájdalmaz, amit neki kellett.
Odaért.
Odaért ahhoz a facsoporthoz.
Ahol Petra Ral, Auruo Bossard, Erd Gin és Gunther Schultz életét vesztette a nőstény óriás által.
A lovat kikötötte, lerogyott a földre. Beletúrt a hajába, ujjai görcsösen szántották végig a fekete tincseket, azokban a pillanatokban az emlékek ezrei egyszerűen csak dőltek, mint a dominók, ő pedig nem tehetett ellene semmit, csak sodródott velük elméjének sötét burgyraiba.
Petra mindig nagyon finom kávét csinált neki. Sőt, tulajdonképpen ő készítette a legjobb kávét az egész Felderítő Egységben, nem is volt csoda, hogy sokan tőle kérték a reggeli adagjukat, beleértve Levit is, aki előszeretettel ült ki vele a teraszra a bögréjével, félálomban nézve a napfelkeltét.  Csak ültek ott, mintha nem lenne holnap, egyből elmondták egymásnak érzéseiket, gondolataikat, amelyek már elég régóta kavarogtak fejükben ahhoz, hogy végre felszínre törhessenek egy lelkizés során.
Auruo rengetegszer idegesítette, bár nem sokat várt el tőle, hiszen csupán tizenkilenc éves volt, az érettség Rivaille-nél pedig nem Auruo szintjén kezdődött, aki folyton utánozta őt, mind beszédstílusilag, ruházkodás terén, és egyéb apróságokban. Nem mintha zavarta volna, felőle azt csinált amit akart, addig volt jó, amíg Levivel nem beszélt, és távol tartotta magát Petrától.
Erd mindig is zárkózott típus volt, nem nagyon lehetett megközelíteni egyszerű beszéddel, így Levi nem igazán tudott róla sok mindent, lévén, hogy ha valaki, ő tudja, mikor kell magára hagyni valakit a gondolataival, tehát nem beszéltek sokat. Néha-néha, miután néhány pohár alkohol lecsordogált a torkán, megnyílt a társaság felé, de még részegen is meglepően befelé húzódónak bizonyult – amit azért nehéz elképzelni, de az osztag Erdnél megtapasztalta, hogy bizony ilyen is lehetséges.
Gunther mondhatni Erd szöges ellentéte volt, vele bármikor lehetett dumálni, ha kedve tartotta az embernek. Mosolygós kedvében lehetett találni, nem akadt olyan alkalom, amikor nem vigyorgott volna – az más kérdés, hogy talán szedett valamit… - amire az osztagnak néha igazán szüksége volt a nehéz napokon. Csak egy ragyogó arc is elég volt egy ragyogó naphoz. Gunther el tudta intézni.
Mindannyian fiatalok voltak. Előttük állt még az élet, bőven. Egyikük sem volt házas, gyerekük sem volt, de még csak kiszemeltről sem esett szó az esetükben, egyedüli biztos pont az életükben a családjuk volt, akik az 57. felfedezőút végeztével széles, őszinte mosollyal várták őket a házuk ajtajánál, és pár óra elteltével zokogva vonultak vissza az épületbe.
Levi nekidőlt az egyik fatörzsnek, kezét szájára szorította, készült elfedni erőteljes, fájdalommal átitatott ordítását, hogy ne vonzza oda az óriásokat, de könnyeinek ez nem jelentett akadályt, vígan csordogáltak végig az arcán, majd ujjai közt. Rivaille Ackerman sírt. Sőt. Zokogott.
Emlékeiben égett az, amikor utoljára látta az osztagát élve. Bíztak benne, ő bízott bennük, majd elhagyta őket rezzenéstelen arccal, gondolván, az akció végeztével majd hazaérve fáradtan leülnek teázni egyet, beszélgetnek egy kicsit, majd mindenki megy aludni a kimerítő nap után.
De nem így történt.
Levi korábban beszélt Petra édesapjával azzal kapcsolatban, hogy talán megkéri a lánya kezét, a férfi pedig meglepő jókedvvel fogadta, lévén, Petra rettentően sokat mesélt a családnak a hadnagyról, és különösen örülne, ha Levi és Petra végre összeházasodhatnának. Jövő héten kérte volna meg a kezét.
De nem így történt.
Talán ez mind Levi lelkén szárad.
Esetleg Annie-én.

Vagy mindenkién. 

1 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett ez a kis szösszenet, nagyon rég nem olvastam Rivetrás írást, szóval nagyon örülök, hogy rábukkantam erre.
    Köszönöm,hogy megírtad és hogy elolvashattam! ♥

    VálaszTörlés

Szkielet Smoka Zaczarowane Szablony