2016. július 11., hétfő

No more Tear.

  • Malec/Ablec ( AU ff, még a jövendőbeli blogomnak is egy alternatív befejezése, csupán)
  • Alec, Magnus ( Abraham )
  • One shot
  • Emlékezős, lelkiterror, csak a szokásos
  • E/1, múlt.
  • OOC

Halkan lépdeltem végig a puha, hófödte kis ösvényen, mely a sírok között kanyargott. Nem voltam képes otthon ülni, mikor három éve volt az a nap...
- Amikor meghalt. Ma van az évforduló, ugye? - Lépett elő a márványtömbök közül Magnus Bane, mire csak fájdalmasan bólintottam. 
Hajamat hátrasimítottam, a fekete tincsek, azonban, pont olyannyira lázadtak, mint Abraham a szabályok ellen, ismét a homlokomba hullottak. Megkerültem az Nguyen lány sírját, leültem a hideg, kissé havas földre, s hátamat a fagyos márványnak vetettem, fejem búbját is hátradöntöttem, aztán megpróbáltam nem sírni. Azt akartam, hogy Magnus menjen el. Hagyjon itt, zokogva, had szaggassam a mellkasomat, had fojtsam a kiáltásaimat a bőrömbe, ahogy ajkaimat megrögzötten tapasztom a rúnákkal borított karjaimra. De nem tette. Magnus Bane percekig nem mozdult, aztán a fejét csóválva guggolt le hozzám és gyűrűktől csilingelő, hosszú, kecses, igazi zongoristához illő ujjaival végigsimított az arcomon.
 - Ne gyászold őt többé, Alexander. Nincsen miért. 
Felnéztem rá, ajkam vicsorba torzult, ahogyan hirtelen véstem ujjaimat a fagyott földbe, feltett szándékom volt eltűnni a nehezen porzó talajban. 
- Nem értheted, boszorkánymester! - Azt hittem üvöltés, sikoly, ordítás, vagy kiabálás tör fel a torkomból, helyette csak suttogtam.
Nem tudtam elsüllyedni, le, bele a földbe. 
Pedig tényleg megpróbáltam.
- Miért gyászolod őt, Alec? - Vonta fel a szemöldökét kérdőn Magnus, mire alsó ajkamba marva szaggattam fel a puha bőrt, hogy visszafojtsam a feltörni készülő vadállatot magamban.
- Mert Parabatai volt!  - Markoltam tincseim közé és megkíséreltem kitépni az összeset, a fejbőrömmel együtt.
- Te pedig nem haltál meg érte. Miatta. Helyette. Ez bánt, igaz, Alexander? - Értette meg hirtelen és leült, szemben velem.
- Ez is. - Bólintottam, hangom rekedt altként szólt a kietlen, puszta tisztáson, mely telis-tele volt sírokkal, amelyekhez sosem járt senki. Nem gondozták őket. - Az emberek nem gyászolnak sokáig.
Fájt.
Fájt látni a dátumokat, alig egy éves sírok, már lepusztult állapotban, csak Abraham Alianovna Nguyen fejfája emelkedett ki büszkén és gőgösen, pont, mint egy éve. Aznap is pont ilyen volt. Gőgös, önimádó és büszke. Még akkor is teljesen elégedett volt magával, amikor megpörgette a Szeráfpengéjét és keresztüldöfte a saját mellkasán, csak hogy az anyámat mentse.
Az anyámat, akit nem is ismert.
- Miattam van itt. Miattam nem nevet többet. Miattam nem tud segíteni Raphael bosszúhadjáratában. Miattam nem lesz többet boldog, Magnus. - Hajtottam le a fejemet, majd elővettem a hófehér rózsát a fekete ballonkabátom belső zsebéből és a szárát nagyjából a közepénél, két ujjammal kettétörve helyeztem a virágot az egyik vázába, melynek tetejére vékony jégréteget szőtt a kísérteties szerelmespár, a fagy és a köd.
- Alexander, Abraham makacs volt, nem is akart igazán élni, ezért gondol bele! Jobb, hogy...
Nem fejezte be. Pillantásommal némítottam el, szemeim szinte lángoltak a mérhetetlen dühtől.
- Nem csupán Parabatai volt. - Sziszegtem lassan, ahogy megfordultam, egyenesen Magnus Bane íriszeibe meredve. - Sokkal több volt Ő annál.
- Nincs több könny. Nincs több fájdalom. El kell, hogy engedd, Alexander! 
- Szerettem. - Nyögtem ki végül, arcom eltorzult, szinte vicsorogtam, ahogy a könnyeim utat törtek maguknak. Jobb kezem mutatóujjáról lehúztam a gyűrűt, amit ő mindig hordott és a márványlapra dobtam. Az apró karika háromszor körbefordult, aztán, már csak ide-oda billegve csilingelt halkan.
   Mintha csak Abraham jajszava lett volna. De az egész temető ettől visszhangzott. Kisimítottam egy tincset a homlokomból, elmorzsoltam a könnyeimet, megköszörülve a torkomat fordultam el, majd vállam fölött búcsút intve a néma sírnak léptem. Először nehézkesen, minden mozdulat nehezemre esett, mintha csak a láp tartana fogva. A halottak kavargó lelkei, ám egyre könnyebben ment.
Végül, még a kapuból, az ösvény végéről visszanéztem és láttam, ahogy a Hold megcsillant a rovátkáktól díszes gyűrűn.
   Aztán elsétáltam. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szkielet Smoka Zaczarowane Szablony