2016. április 28., csütörtök

Menjél csak

Nagy volt a sürgés-forgás, pincérek futottak egyik helyről a másikra, a vendégek az ajtónál pedig egyre csak türelmetlenebbek lettek. Egyre feltűnőbb fintorral jelezték a szervezők felé nemtetszésüket, mígnem már nem tudtak mit tenni, hiszen minden igyekezetük hiábavalónak bizonyult, így nem sokkal később a hatalmas kétszárnyú ajtó kinyílt. Ennél díszesebb, sokszínűbb, zajosabb násznépet az ember keresve se találna. Bárki végignézne rajtuk, szinte minden egyes tagon megakadna tekintetük, de mindenki egyetértett abban, hogy talán a második sorban ülő csillagok vonták magukra a legtöbb figyelmet.
A személyzet verejtékező homlokkal lapozgatta át a programlistát, kezük úgy remegett, hogy vagy hatszor ejtették ki a kezükből a füzetet. Ajkaikat már szinte véresre harapdálták izgalmukban, pedig korántsem ez volt az első ceremónia, amit le kellett zavarniuk, de az évek során hozzászoktak az ember vendégekhez. Ezek pedig… mindennek nevezhetőek, csak nem embernek.
Pár sorral a csillagok mögött tündérek üldögéltek, mellettük manók sokasága viháncolt szüntelenül azon, hogy a személyzetből valakinek ott díszelgett az alapvetően hófehér ingjén egy jókora, sötétlila paca.
Fülsüketítő ricsajjal vágódott ki ismételten a díszes faragásokkal teli kétszárnyú ajtó, de ezúttal nem vendég, és nem is alkalmazott lépett be rajta, hanem maga a vőlegény. Egy röpke pillanatra mindenki felé kapta tekintetét, majd rögtön vissza is fordultak beszélgetőpartnerükhöz, hogy kitárgyalják a fiú öltözékét. Ő sem volt jobb passzban az ott dolgozóknál, tenyere izzadt, mint a fene – bár ki tudja, a Naphercegnek így is folyton melege van… - szíve őrületes tempóban vert.
Egy sötétvörös zakót viselt, hozzá ugyanolyan színű nadrág párosult, a feltehetően méregdrága lakkcipője is hasonló árnyalatokban pompázott. Azonban már a herceg is érezte, hogy valami igenis hiányzik a ruha szettből.
Idegesen pillantott végig magán, automatikusan is gallérjához nyúlt, ahol a csokornyakkendőnek… kellett volna lennie. Miközben hosszú léptekkel közelített az oltár felé, jobb kezét felemelte, majd kapkodva odavarázsolta parázsból a hiányzó kiegészítőt. Az pattogva tekeredett a Napherceg nyaka köré, ki ezt már nem kísérelte figyelemmel, volt annál jobb dolga is, minthogy egy teljesen hétköznapi folyamatot csodáljon az esküvője előtt pár perccel.
-          Ó, uram! – sietett oda a főszervező – A negyvenharmadik sornál hét szék gazdátlan! Elméletileg a nyártündérek ülnének ott, de senki nem látta őket több napja, ahogyan a tavasztündéreket sem. Elkezdjük nélkülük a ceremóniát?


-          Senki nem látta őket? Biztos ez? – értetlenkedett a Napherceg, miközben elméjében már ezer meg ezer gondolat száguldott megállíthatatlanul. – Mindegy, adjunk nekik még pár percet, hátha csak közbejött valami. De ha akkor sem jönnek, akkor kezdhetjük.
-          Értettem – bólintott a férfi, és továbbszaladt átadni az információt a többieknek.
Ha a Napherceg addig még nem lett volna ideges, akkor ez a hír már végleg kihozta a sodrából, legszívesebben belerúgott volna a legközelebbi székbe, hogy levezesse heves érzelmeit, de lévén, hogy a legközelebbi ülőalkalmatosságon leendő anyósa foglalt helyet, inkább odébbállt.
Végignézett a takarosan kidekorált termen, büszkén pillantott a kék és narancssárga sávos szőnyegre, az oltár mellett elhelyezkedő hatalmas gyertyákra, elismerően bólintott; a dekorációs csapat valóban pazar munkát végzett.
Azonban ahogyan ismételten végigtekintett a násznépen, megdermedt egy pillanatra, összeráncolt szemöldökkel meredt az ártatlanul mosolygó csillagokra. Hát ők meg mégis mi a csudát keresnek itt?! A Holdhercegnővel megannyiszor átbeszélték, hogy őket nem látja szívesen, ezért a meghívásuk szóba se kerüljön. Pislogott párat, hátha csak elméje űz vele csúf játékot, de sajnos a második sor ugyanúgy csillagokkal volt megtömve, valóban nem képzelődött.
Azonban már csak fél perc volt hátra a hivatalos kezdésig, nem állhatott le tárgyalni velük a dologról, már a dolgozókat sem akarta zavarni, hiszen az idő múlásával ők is egyre stresszesebbek lettek, egyáltalán nem hiányzott nekik egy efféle galiba.
Nem sokkal később a Napherceg szomorúan vette tudomásul, hogy a negyvenharmadik sorban azok a székek változatlanul magányosak, a személyzet felé fordult, akik már vártak a jelzésére.
A fiú egy apró lépéssel a végleges helyére került, immáron szabályosan az oltár alatt ácsorgott, szüntelenül a bejáratot kémlelte.
A Holdhercegnő pedig az ajtó másik végén már halálra izgulta magát, idegességében a halványkék virágcsokrot markolászta, amely tökéletesen passzolt a testhez simuló, szintén ugyanilyen színű, bokáig érő ruhájához. Fátyla teljesen eltakarta arcát, de még az alól is csak úgy világított sápadt bőre, amely talán akkor még a szokásosabbnál is fehérebb volt.
Hogy miért izgult mindenki ennyire?
Nem kevesebb, mint fél éven át készültek az eseményre, minden egyes részletet alaposan meg kellett tervezniük, akár egy normális esküvőnél, de ennél azért voltak dolgok, amely miatt közel sem mondható a szertartás hagyományosnak.
Már ha a vendégsereget figyelembe vesszük, eléggé… lobbanékony a hangulat köztük. Megannyi természetfeletti teremtmény, és nem éppenséggel a legbékésebb fajtából. Tudniillik, a tündérek a mendemondáknak ellentmondva igencsak ingerlékenyek, a manókkal egyetemben, míg a boszorkányok tán a legbékésebbek az egész násznépben.
Így nem is csoda, hogy rettenetes óvatossággal válogatták meg, ki hova üljön, milyen lények kik mellé üljenek, milyen ételt kapjanak, mert ha bármi is rosszul sül el, képesek káoszt teremteni pillanatok leforgása alatt.
A kétszárnyú ajtó kicsapódott, a vendégsereg teljesen elnémult, az a kétszáz tekintet egytől egyig a Holdhercegnőt nézte.
De őt ez egyáltalán nem hozta zavarba, hiszen hozzá volt szokva a nagy mértékű figyelemhez, sőt, kifejezetten imádott mindennek a középpontjában állni, így nem sietett, lassú léptekkel közelítette meg az oltárt. 
Tűsarkú cipője a puha bársonyszőnyegbe belesüppedt, aminek köszönhetően majdnem elesett vagy hétszer, de senkit nem zavart a bukdácsolás, mindenki csakis a ruháját nézte.
Igazi mestermű volt.
Pánt nélküli darab, szegélyéhez sötétkék, enyhe csillogással rendelkező szalagot varrtak, ez a szín pedig visszaköszönt a ruha alján, amely kifejezetten bő volt, így a menyasszony a földön húzta maga után.  Dereka köré ibolyából készült övet rögzítettek, így a pompázatos illatfelhő sem maradt el, akik elég közel ültek a lányhoz, érezhették a virág jellegzetes, felpezsdítő aromáját.
-          Nem úgy volt, hogy a csillagok nem jönnek? – sziszegte alig hallhatóan a fiú, de a menyasszony fülébe mégis eljutott.
-          Az unokatestvéreim, százszor elmondtam már, hogy mindenféleképpen meghívom őket.
-          Oké, de amikor legutóbb megbeszéltük, azt mondtad, nem jönnek.
-          Hát most jönnek. Utólag szóltam nekik a változtatásról – vonta meg a vállát a Holdhercegnő, mintha valami teljesen magától értetődő dolgot közölt volna.
-          És nagy kérés lett volna engem is tájékoztatni, ugye? – tette fel a költői kérdést immáron színtiszta haraggal a hangjában.
-          És mi a helyzet velük? – biccentett fejével az ötödik sor legszélén ülő társaság felé. A felhők.
-          Már milliószor mondtam, hogy akaratos egy banda, ha már egyszer idehívtam őket, nem mennek majd el. Nem mellesleg ők a legjobb barátaim, születésem óta ismerem őket, nem hagyhatom, hogy kihagyják életem legfontosabb napját.
-          Azt majd meglátjuk! – préselte ki ajkai közül azt a három szót, egy pillanatig a Napherceg ereiben megfagyott a vér, hiszen tökéletesen ismerte menyasszonyát. Valami terve van, és abból nem sül ki semmi jó.
A Holdhercegnő hátrált egy lépést, a pap pedig ijedten nézett rá. A lány halovány mosolyával megnyugtatta, hogy ő nem csinált semmi rosszat, itt bizony már valami más került a dologba. Pontosabban, mások.
Ahogyan lelépett a szőnyegről, tűsarkúja puskagolyóként szántotta fel a földet, a parketta be is tört néhány helyen, ahol túl erősen lépett rá, de ilyen apróságok miatt akkor igazán nem zavartatta magát. Fehérre festett körmeinek vége halványkéken kezdtek ragyogni, a ködszerű mágia szépen lassan beterítette egész tenyerét.
Kezét egy heves rántással maga elé helyezte, a kék köd pedig egyenesen a felhők felé irányult, akik ijedt képpel próbáltak elmenekülni támadójuk elől. De sajnálatukra abban a helyzetben végtelenül tehetetlennek számítottak, esélyük sem volt más tájakra repülni, ahogyan a Holdhercegnő varázslata hozzájuk ért, pár méternyire felemelkedtek, és pillanatokon belül az egyik mellékajtón kívül találták magukat.
A hercegnő elmosolyodott, tudván, hogy a kellemetlen vendégeknek már csak a helyük van meg, visszalépkedett vőlegénye mellé, ahol eredetileg tartózkodott, és a papra nézett.
-          Tehát, akkor, azért gyűltünk ma itt össze… - szedte össze gondolatait a férfi.
Az embervendégek minden bizonnyal holtsápadt képpel meredtek volna a menyasszonyra, de az a helyzet, hogy a Varázslatok Birodalmában az efféle drámázás már konkrétan mindennapinak vehető, így senki sem illetődött meg különösebben – a vőlegényt leszámítva.
-          Oké, ha már a barátaim szó szerint repültek, mi lesz velük? – suttogta, miközben gyilkos pillantást vetett szerelmére.
-          Ők maradnak, mert tudod, ők illedelmesek. El tudod képzelni, mennyire rosszul éreztem magam a felhők miatt? Kitakarták a szépségem! – háborodott fel, miközben igyekezett azért fél füllel az összeadójukra figyelni.
-          És te el tudod képzelni, mennyire kellemetlen nekem a csillagok jelenléte? Megszoktam, hogy én vagyok az egyetlen ragyogó dolog az egész épületben, erre ide kerülnek ők! Hallatlan!
-          De mivel most elveszel, ők is a családod részei lesznek – mosolygott rá, csak hogy egy kicsit idegesítse, de nem azt a reakciót várta, amit a Naphercegből ez a mondat kiváltott.
-          Kivéve, ha most nem veszlek el. – bólintott mérvadóan a fiú, még saját maga is meglepődött találékonyságán.
-          Képes lennél nem elvenni a rokonaim miatt?
-          Hát hogyne – nézett rá ártatlanul.
A lány egy pillanatig vőlegényére meredt, hirtelen mérhetetlen düh és keserűség gyűlt fel benne, már azt sem tudta, mit tesz és mit mond, csak hagyta, hogy érzelmei irányítsák.
-          Akkor jó! Nem is kell elvenned. Senki nem kért rá.  Legalább nem találkozom a felhőkkel soha többet! Így nem lesz senki, aki miatt ne én legyek a figyelem középpontja! – emelte fel a hangját, a csodaszép csokrot pedig a fiúhoz vágta.
Ciklonként viharzott ki azon az útvonalon, amelyen korábban bevonult, észre sem vette, hogy dühében kész szélvihart teremtett varázserejével, a kalapok és egyéb kiegészítők sorban repültek el gazdájuktól.
A szellő belekapott a Napherceg narancssárga hajába, tincsei olykor-olykor szemébe verődtek, amitől erősen könnyezett is a fiú, de mindez csupán mellékes volt számára abban a pillanatban, amikor nézte, ahogy menyasszonya elhagyja őt.
Nem is bánkódott miatta sokat!
Sokkal inkább volt dühös, és ingerült, mintsem szomorú. Legszívesebben a lány után dobta volna a virágcsokrot, de minimum nyakon öntötte volna azzal a méregdrága borral, amelyet direkt erre a különleges alkalomra rendeltek, a birodalom túlsó szegletéből hozták az ősztündérek.
-          Rendben! – kiáltott utána a Napherceg, bár kételkedett benne, hogy volt menyasszonya meghallotta – Menj csak! Sőt, vissza se gyere! Én is elmegyek! A lehető legtávolabb tőled! – kiabálta, majd büszkén kihúzta magát.
Már pillanthattak rá rosszallóan, megdobálhatták ételmaradékkal, ordítozhattak volna vele, őt már egyáltalán nem érdekelték a vélemények. Parázsból készült csokornyakkendőjét elhajítva indult meg a másik kijárathoz, büszkén, mint aki jól végezte a dolgát.
A Holdhercegnő és a Napherceg azóta is kerüli egymást, hallani sem akarnak a másikról, ahol pedig az egyikőjük jelen van, onnan a másik a lehető legsebesebben elillan, és ez így megy már hosszú évek óta. Ha pedig nem hiszed el, járj csak utána.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szkielet Smoka Zaczarowane Szablony