2016. március 19., szombat

Van az, ami marad, de van, ami elmúlik.


A következő szösszenetet csak azok fogják érteni, akiknek a legjobb barátjuk ellenkező nemű...



,,Van az a pillanat, amikor még minden jó, utána percekkel az egész életed egybefolyik, nem tudsz határt szabni. Ilyenkor mi segít? Forró zuhany? Francokat. Alvás? Francokat. Buli? Francokat. Csak az az egy ember tud ilyenkor segíteni, akire az elmúlt éveidben támaszkodtál. Csak öleld át, szorosan. Csak fogadd el, amit mond, még ha hülyeségnek tűnik is, nem tudod, mikor veszíted el. Öleld, vésd magadba az arcvonásait, a pöttyöket a szemében, a szeplőit, az orra kecses ívét, a szája szegletében bujkáló mosolyt, a fogszabályzóját, az illatát, hogy soha ne felejtsd el. Mert ha ő elmegy, akkor tényleg egyedül maradsz. Gondolj szépen bele, van az a pillanat, ami megmarad, de a legtöbb azonnal elúszik. Meddig emlékszel rá? Egy-két hónapig? Semmi. Csak egyetlen olyan emléked lesz, amit egész életed alatt megőrzöl, te választod ki, hogy melyik ez, válassz bölcsen, én a fent említett ellenkező nemű legjobb barát arcvonásait szeretném megjegyezni. A sötétbarna szemét, ami teli van pettyezve arannyal, a kunkorodó, fekete haját, a mély, megnyugtató, dörgő nevetését, a selymes, de megmagyarázhatatlan módon mégis karcos hangját. Öleld szorosan, emlékezz erre a percre, ne mozdulj előle és szeresd igazán. "

A nagymamám mindig ezt mondogatta, de sosem értettem igazán ezt a monológját. Megvoltam a korombeli lányokkal, aztán találkoztam Vele. Felejtsétek el ezt az első látásra szerelem dolgot, itt semmi ilyen nem volt. Az ő szemébe néztem, ő az enyémbe és már akkor tudtuk, hogy mindig ott leszünk egymásnak. Vagyis így volt, egészen tegnap estig, amikor is hivatalosan elcsesztem az életemet. Nem, nem drogoztam, nem, nem erőszakoltattam meg magamat, csak nem hittem el neki, hogy jót akar. Nem hittem Vilinek, aki meg akart óvni a saját lelkemtől. Attól, hogy ostorozzam magamat olyan miatt, ami nem rajtam múlott. Persze nem értettem meg, sokáig húzódott, sokáig nem hittem el azt, hogy meg akart óvni Pistitől. Az egészen magába bolondító énjétől, meg akarta előzni, hogy szórakozzon velem, de én hogy reagáltam? Egészen úgy, mint egy pszichopata: ,, Nem kell a segítséged, nem is értesz a szerelemhez, te örökös lúzer! Nem véletlen, hogy Vanda is kivágott! "
És akkor már tényleg nem kellett volna kételkednie, nem is kételkedett, elment. Elment, elhagyott, kitépte magát az életemből és csak akkor értettem meg igazán, a napjaim 90%-át ő töltötte ki. De láttam rajta, éreztem, hogy mennyire fáj ez neki. Láttam, a máskor életvidám és kedves srácból totális idegroncs lett. Láthatóan kisírt szemek, táskák, lila és fekete véraláfutások, hazudozás, botrány és végül, arra értem haza, hogy a bátyám idegesen szorongatja a lépcsőkorlátot.
,, Lili, beszéltem Zsófival és... Vili fel...fel akarta akasztani magát. "
Ott volt vége mindenfélének. Megbántam, azelőtt is, sokszor és őszintén, de akkor és ott igazán. Rohantam. Mindennél gyorsabban, nem érdekelt senki, ott termettem náluk, leültem a legjobb barátom mellé és magamhoz ölelve bőgtem. Minimum hetven percig megállás nélkül zokogtunk. Együtt. Komolyan. Végtelenül. 



Nem, nem ez a legjobb művem, de muszáj volt kiírnom magamból. Az érzések, amik íráskor záporoztak bennem elég vegyesek voltak, de itt a végeredmény. Egy firkálmány rólam és a legjobb barátomról...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szkielet Smoka Zaczarowane Szablony