2017. május 22., hétfő

,, A lovakat lelövik, ugye? " - Op.1




  • Fandom: Shingeki no Kyojin
  • Párosítás Levi (x) Lili (OC)
  • Modern AU
  • Zeneiskolás diákok, zongorista!Levi&Lili








,, A lovakat lelövik, ugye? "


A zeneakadémia maga a pompa. Levi és Lili, minden nap, mikor a házukba sietnek, elsétálnak előtte, s hallgatják a bentről kiszűrődő, lélegzetelállító csellódallamot. 

Akkor karácsony volt, a hófödte, jeges járdán nehéz léptekkel haladt egy törékeny alak, sötétzöld kabátban, mely a térdéig ért. Fekete haja egy hosszú, szürke sálon túllógva himbálózott a téli szélben, miközben az alacsony lány beállt az utolsó, nyitott bódéhoz, hogy forraltbort vegyen. Magának, meg a barátjának. Bőrkesztyűit a két pohár köré fonta, miközben sietve lépdelt végig a kihalt utcán. Kiseperte hajából a havat, megtörölte magasszárú csizmája talpát, ami havas, ugyanis hosszú órákig botladozott hazafelé a zongoraórájáról, de íme, immáron végre hazatért. Letekerte a sálát, a kabátja ujjába tömte, azt pedig a fogasra dobta. A meleg házban sötétség uralkodott, mire a lányt rossz érzés kerítette hatalmába. A torka összeszorult, a mellkasa megfeszült, légzése pedig szaggatottá vált. Sietve kibújt a csizmájából, nem törődve Levi rendmániájával, csak, úgy ledobva otthagyta, a borokkal együtt, nem messze az ajtótól és harisnyás lábaival nesztelenül, sebesen osont a lépcsőn. Puhák a léptei, akár a párnázott talpú, sunyi macskának, szeme vágása is egészen arra hasonlít... Nem egyszer nyúzta már Ackermant, hogy szerezzenek be egy szőrgombolyagot, hogy ne menjenek teljesen egymás agyára, mindig leintette.

Amint felért a lépcső tetejére, mély levegőt vett, hatalmas kő esett le a szívéről. A kupolás szobában égett egy gyér lámpa, s hallani lehetett, ahogy Levi idegességében csak kopogtatja az elefántcsont billentyűket, de nem játszik rajta. Nem játszott, Lili nélkül. A lány lassan az ajtóhoz lépett, melynek üvegén át látta a fiú sziluettjét, s hármat kopogott, igen komótosan, de, mire negyedjére tette volna, már nyílt is az ajtó.

- Miért nem hívtál fel, hogy menjek érted? Hol voltál eddig? - Kérdezte Levi tőle halkan, ridegen. Mindketten tudták, hogy aggódott, de azt is tudták, hogy ezt nem nagyon akarja kimutatni. 

- Hoztam forraltbort... - Mentegetőzött az alacsonyabbik, s felnézett legkevesebb -, sőt, egyetlen - barátja szemeibe.

- Az nem mentség... Pláne, hogy most vagy tizenhat éves, miért... - Kezdte el dorgálni a fiú, de Lili a szavába vágva köszörülte a torkát.

- Egyidősek vagyunk, Ackerman! - Fogta meg a csuklóját, majd kezdte el lefelé húzni a lépcsőn. - Nagyon finomat készít az a bácsi.

Letelepedtek a kandalló elé, amit Levi már nagyjából fél órája elrendezgetett, csak meg kellett gyújtani az alkohollal átnedvesített farönköket. Lili rövidesen kellemesen átmelegedett, s fejét a fiú vállára hajtotta, aki egy undorodó morgással már húzódott is ki alóla. 

- Utállak... - Sóhajtotta a lány, mire Levi megvonta a vállát, érthetetlen motyogásából, amit Lili hajába alkotott, csak valami olyasmit lehetett érteni, hogy "én is téged".

- Kéne játszani. - Szólalt meg a fiú rövidesen, néhány percnyi csendet követően.

- Mit, az agyadat? - Kérdezett vissza gúnyosan a Wayne lány, utána a bort, amelynek már csak az alja maradt, tele fahéjjal és szegfűszeggel, a dohányzóasztalra tette, aztán állt is fel. - Gyere, minek fogjunk neki? Találtam néhány olyan darabot, aminek egyik szólama sem megerőltető... 

- Lili... Ha nem megerőltető, az nem elég jó nekünk... - Válaszolta "kedves" hangon Levi, majd feltápászkodva a hófehér szőnyegről, tűrte el a lány homlokából az egyik tincsét. - Majd én megmutatom, minek fogunk neki. A legutóbbit úgyis te választottad. 

Mindketten sietősen felcaplattak, vissza a kupolás szobába, s leültek a gyönyörű, lakkfekete zongora elé. Lili figyelte barátja kecses, erős kézfejeinek mozgását a simára koptatott billentyűkön, s halkan dúdolta a kíséretet, amint a füle ráállt a dallamra.

- Ó, ezt ismerem! Mi is a címe? - Gondolkodott el kissé, Levi szemeibe nézve, s kérdőn vonta fel a szemöldökét.

- Call your Name... 

2017. február 21., kedd

Ezüst a porban - I.


  • Fandom: Yuri!!! on ICE
  • Párosítás: Viktor Nikiforov x male!OC
  • még nem angst. m é g.
  • 16 éves Viktor javában készül az első senior jelenésére, amikor belép az életébe egy újonc korcsolyázó, Maxim Voronin. A hosszabbított edzésen elhangzott beszélgetések nem vesznek homályba, ahogy azt Viktor először gondolta, s kapcsolatuk úgy tűnik, egyre csak szorosabb...
-              Vitya, most már ideje lenne lejönnöd a jégről!
Yakov mély, enyhén reszelős hangja betöltötte a szinte üres csarnokot. Az ifjú Nikiforov csak a szeme sarkából rápillantott az edzőjére, majd csakis az ő idegesítésére egy huncut mosoly kíséretében még ugrott egy tripla axelt. Alapjáraton rideg, világoskék szemei örömben úsztak, ahogyan magába szívhatta korcsolyázás közben a jég fölötti tipikus, szúrósan hideg levegőt.
A palánkhoz siklott, kesztyűjével egy laza mozdulattal törölte le a verejtékcseppeket halántékáról.
-              Még maradhatok?
-              Egyedül nem – nézett rá szigorúan. – Különben is mennem kell már nekem is, és jól tudod, hogy már pihenned kell a Grand Prix előtt.
-              Majd valaki itt marad velem. – Amint kimondta, rá is jött, hogy már minden versenytársa elment, így értelmetlen lett volna rájuk hivatkozni. Gyorsan korrigálásba is fogott. – Majd itt maradok valamelyik újjal.
A férfi egy darabig kemény pillantást vetett a tizenhat esztendős műkorcsolyázóra, majd ahogyan vonásai megenyhültek, bólintott egyet beleegyezését mutatva. Hátat fordított Viktornak, és elindult a csarnok kijáratához.
Viktor körbefuttatta tekintetét a helyiségen, miközben ismételten összefogta copfba a haját. Megállapodott annál a világosbarna hajú, sokkal inkább focista testalkatú fiún. Be is ugrott neki, amikor múlt hónapban először járt náluk. Természetesen a nagyobb szintű versenyzésről már lemaradt, nem mintha a hobbi szintről annyira tovább akart volna jutni. Megtette neki ez a sport csak kikapcsolódásként, amivel könnyedén le képes vezetni a felgyülemlett feszültséget.
Szinte érezte magán az ezüstös hajú fiú pillantásait. Megszeppenve hajolt fel a cipőkötésből, és nézett vissza a jégpályán álló tagra.
-              Nagy kérés lenne, hogy maradj itt velem még? Úgy nyolcig? – Viktor hangja furcsán kedves és ártatlan volt, egészen egy kislányéhoz hasonlítható.
-              Nem, dehogy – vágta rá azonnal, épphogy ki tudta mondani ezt a két szót zavarában.
-              Remek – megeresztett egy széles mosolyt, és egy gyenge lökéssel meg is indult vissza, a pálya közepe felé. Nem állt be a koreográfia elejére, inkább csak felvezetésként kezdett pár lassú forgással.
Közben azért figyelt a fiúra. Két forgás közt meg-meg állt, meglepve vette tudomásul, hogy a barna hajú újonc már a palánknak dőlve figyelte őt eközben.
-              Maxim vagy, ugye? – kérdezte Viktor. Hangjában az érdeklődés elég csekély szinten mutatkozott meg, inkább csak azért tette fel, mert nem szerette volna, ha teljesen leállna a beszéd köztük.
-              Igen. Maxim Voronin.
Maxim már nem kérdezett rá Viktor nevére, ahogyan Viktor sem mutatkozott be neki. Természetes volt, hogy tisztában legyen vele.
Viktor Nikiforov, a feltörekvő fiatal, aki tizenhat évesen debütál a Grand Prixben seniorként. Híre ment egész Oroszországban, semmi kétség. Ha pedig ezen a versenyen is épp oly eredményesen szerepel, akkor az egész világ ismerni fogja a nevét.

2017. február 6., hétfő

Legendás állatok és megfigyelésük - Avagy negyed óra az iskola folyosóján

500 szavas kis humoreszknek indult izé irodalom órára. A feladat az volt eredetileg, hogy egy iskolai humoros eseményt mutassunk be. Kissé mintha eltértem volna a tárgytól, nem?
Óra negyvenötkor, ahogyan mindig, felcsendül az Örömóda, a termek ajtói kivágódnak, az ott tartózkodó egyedek – főképp az idősebb példányok – megkezdik a folyosóra való, nagy hanggal járó kiözönlést.

Mai tanulmányunk tárgya nem más lesz, mint ezen igencsak gyakori, ámde különleges állatfaj szabadidős tevékenységeinek kielemzése.

Van egy bizonyos réteg, kik különösen nagy szociális igényekkel rendelkeznek, ezért holmijukat a terembe érkezve csak lepakolnak, s már távoznak is onnan, hogy minél hamarabb a falkájuk nyugodt környezetében tudhassák magukat. Ha esetlegesen nem találnák meg egymást az épületen belül, már képesek őket mobiltelefonon felhívni, hiszen megjegyezni egymás tartózkodási helyét egyes napokon már túltesz a szellemi kapacitásukon.

Ezt követően a falka teljes létszámmal a mosdó felé veszik az irányt. A helyiséget nem igazán elterjedt rendeltetésszerűen használni, sokkal inkább kedvezőbb az, ha ott veszik fel videóra a musica.ly segítségével párzási táncukat. Ezt olykor nem publikálják, inkább megtartják saját készülékükben, esetleg a későbbiekben továbbítják más falkáknak, akikkel szimpatizálnak.

Ha pár emeletet lejjebb battyog az ember, rálátást nyerhet a tettetett szociális érdeklődés szobraira. Egy bizonyos, napi szinten megismétlődő esemény, amikor a táplálkozni kívánó entitások túlzottan türelmetlenek ahhoz, hogy kivárják az élelmiszerforrás előtt lévő hosszú sort, így annak elejére slisszolva hirtelenjében széles mosolyt eresztenek meg évfolyamtársuknak, annak reményében, hogy majd az beengedi maga mögé őket.

Az igazán érdekes része pedig csak most jön; azon csekély létszámú élőlények csoportosulása, akik az osztályteremben maradnak a szünet teljes idejében. Ugyan soha nem beszélünk itt tizenöt főnél nagyobb lélekszámról, mégis itt is ugyanúgy megoszlanak a ranglétrán betöltött szerepek.

Két nagy részre lehet az itt maradtakat bontani: hangosra, és csendesre. 

A hangosak közt gyakori azon attitűd, amikor az organizmus szórakozást lel a tanteremben található alapkellékekben, esetleg az előző nyáj által otthagyott holmikban. Ezt általában a helyiség falának rúgják, esetleg feldobják a világító berendezésre, ezzel is tudatva fajtársaikkal a bennük lakozó erőt és merészséget.

Ugyanezen életforma másik típusa pedig a kétségbeesett zajt csapók, kik a legeszesebb egyénektől csenik el a következő órára kelendő házi feladatot, esetlegesen kérlelik őket, hogy tanítsanak le nekik másfél hónapnyi anyagot tizenkét perc alatt.

A csendesekre áttérve két, egymástól igencsak elütő életformát különböztetünk meg. Az első az az, kinek túl nagy társasági élete van ahhoz, hogy leszakadjon a közösségi oldalakról, és valós lényekkel folytasson eszmecserét, így kénytelen a mobiltelefonja fölött gubbasztani, amennyiben nem akar lemaradni semmilyen eseményről. A másik pedig az, akinek semmilyen élete nincsen. Ezek a példányok kívül esnek a hierarchia hatalmi harcaiból, nem tudnak lépést tartani az aktuális konfliktusokkal, és frissen szövődött szövetségekkel. 

Nem kifejezetten gyakori, de megesik ezen kettő kategória közé eső élő szervezet létezése is, akik csak szimplán próbálják túlélni környezetük viszontagságait, s magukat a többiek fölé helyezve nem mutatnak érdeklődést a szünetekben zajló események iránt.

S lám, az Örömóda ismét felcsendül, az entitások felkapják fejüket, és elnyújtott léptekkel andalognak be a tantermekbe. Ekkor az állatfaj összes egyede keveredik, hangos a csendes mellé kerül, kitaszított a társasági pillangóhoz, ellenségek egymás elé ülnek, mindezek után pedig mindannyian képesek egy emberként ugyan azon fájdalmas arcot vágni, mikor a tanár belép az ajtón.

2017. január 17., kedd

I see fire


Képtalálat a következőre: „yuri plisetsky tumblr”

  • Fandom: Yuri on Ice
  • Párosítás: Vikturio
  • Angst? Songfic, Tribute, sötöbö, valami megnevezhetetlen
  • Viktor belekotnyeleskedik (RU)Yuri edzésébe, Yakov még meg sem hallja, de a fiatal fiú issza Nikiforov szavait...


- Nem, nem, nem és nem! - Magyarázott Viktor kissé bosszúsan, aztán ismét egy kört tett a jégen, kivitelezve a tripla Axelt. - Emeld fel a kezeidet, Yurio! Hidd el. Hidd már el végre magadról. Csináld meg, úgy urald a pályát, úgy korcsolyázz, Plisetsky, minta te lennél a legszebb. - Magyarázta és mellé állt. - Újra.
   Megpróbálta. Szőke haja félkontyba fogva hagyta szabadon nőiesen, lányosan szép arcát, kecses vonásait, melyek eltorzultak az előfeszítéstől.
- Mintha az Agapé lenne. Yurio, máshogy nem fog menni. Az ugrásod jó, a mozdulatok szépek, olvadékonyak, nyúlnak, mint a masszává folyt gyertyaviasz, de valami hiányzik belőled. A viszonzatlan, elhalni készülő szenvedély... De ezt nem tudod megtanulni, ezt érezned kell. Kell valaki, aki apró ízeire zúzza a lelkedet, hogy erősebb légy. - Köpte a szavakat elgondolkodva, de egyáltalán nem fröcsögött, vagy dühöngött. Barna kesztyűtől fedett, hosszú ujjait a szája elé emelve, összehúzott szemekkel méregette, ahogy hátát a hirdetésektől tarka korlátnak döntötte.
   - Vitya, elég. - Szólt halkan közbe Yakov és csúnyán méregette egykori bajnokát, aki most az éppen feltörni készülőt próbálgatta képezni. - Hagyd, menj inkább vissza a japán szerelmedhez. - Szűrte fogai között, mire a jégen erőlködő, orosz tinédzser felkapta a fejét, s gyűlölködve meredt, mind a valódi, mind az ideiglenes edzőjére. Szemeit összehúzta, lassan köszörülte meg a torkát.
- Szegény kis Malacka... Biztos nem bírja már tovább Viktor nélkül. - Sziszegte utálkozva, aztán lendületből ugrotta meg a tripla Axelt, kecsesen, tökéletesen, mint azelőtt soha, csak úgy záporozott a jégdara mindenfelé. Yuri kihúzta magát, élénken felvonta a szemöldökét, dühében tudta csak ezt véghez vinni, ez nem kicsit bosszantotta.
   Mély levegőt véve hitte el magáról mindazt, amit Viktor mondott neki, s bólintott, aztán ismét próbálkozott az ugrással, kezeit magasra emelve, a levegőben fordulva, de, ahogy látta Nikiforovot zsebre tett kezekkel az ajtó felé sétálni, valami összetört benne. A térdeire hullott, ám végül feltápászkodott.
   Megpróbálta, megint, számtalanszor, míg végül minden izma görcsbe rándulva szorította mozdulatai során. Már Yakov is ráunt, nem mondta többé az igazításokat, ő is, mint mindenki más, szó nélkül hagyta ott. Szőke tincsei kiszabadultak a félkontyból, ahogy lassan elővette a telefonját a zsebéből, a fülhallgatóit pedig a fülébe szuszakolva indított magának zenét. Az I See Fire gazdagon ömlő akkordjaira, Ed Sheeran rekedt hangjára koncentrált, a basszus a mellkasát szaggatva dübörgött. Gondolkodott korcsolyázás közben. Hogy Viktor miért hagyta ott, végezetül pedig arra jutott: csalódott.
   Addig meg sem állt, amíg nem teljesítette legalább háromszor tökéletesen az ugrásokat, amit a társa gyakoroltatott vele. Pihegve lépett le a jégről, élvédőit a csillogó pengéire csúsztatva, majd a táskájára dobta a telefonját, kirántva belőle a fülhallgatót. Lerogyott a legközelebbi padra, s a tenyereibe temetve arcát, reszkető vállakkal, egészen némán zokogott. Eszébe jutottak Viktor szavai:
,,Csináld meg, úgy urald a pályát, úgy korcsolyázz, Plisetsky, minta te lennél a legszebb."
Tépelődve ropogtatta ki hosszú, csontos ujjait, majd rángatta le magáról a korcsolyáját, s sóhajtott nagyot. Mindkét kezével a hajába markolt, aztán szabadjára engedte az első könnyeit, de, mintha ezt nem akarta volna, a telefonja pittyegett egyet, mint, aki azt mondja, hogy rám figyelj, ne másra. A fiatal fiú felkapta a fejét, s a készülékért nyúlt, Viktor írt neki, a maga egyszerű, kusza stílusában:
,, Mert pontosan így van, Yuri Plisetsky. "

2016. december 31., szombat

Még egy kört

  • Fandom: Shingeki no Kyojin
  • Eren x Levi [életem első, és utolsó Ereri irománya, előre szólok.]
  • drabble

Levi halántéka már javában izzadt volt, ahogyan végre Eren fölé kerekedett. A sötét tincsek majdnem a fiú arcába lógott, aki csak nyugodtan pislogott felfele. Levi kezei mereven és határozottan voltak alatta, meg sem moccant. Mindkettő katona elvesztette már az időérzékét, ahogyan folytonosan kezdték elölről.
-  Hadnagy… - Eren már belekezdett volna a fecsegésbe. Levi utálta ezt. Hiszen ezzel csak elrontja ennek az egésznek a megszokott hangulatát.
-  Kibírsz még egy kört, Eren? – szegezte felé a kérdést a férfi.
Eren csak aprót bólintott.
-  Hanji, pörgess – parancsolt rá.
Az osztagvezető pár másodperc hallgatás után felszólalt.
-  Eren, jobb kéz a sárgára. 

2016. december 6., kedd

Insane like me

  • Fandom: Life is Strange
  • Párosítás: Caulscott (Max Caulfield x Nathan Prescott)
  • Enyhe angst szaga van, bár ezt már nevezném a természetes stílusomnak
  • Azt a végkimenetelt vettem alapul, amikor az ötödik epizód végén Chloét áldozzuk fel, és Arcadia Bay megmenekül.
  • Egy év telt el azóta, hogy Nathan Prescott lelőtt valakit a Blackwell Akadémia női mosdójában. Azóta elvonóra küldték, és rendszeres kezelések árán végre visszatérhet tanulmányaihoz. A pszichológusok viszont nem annyira számoltak azzal, hogy mennyire nem fogja találni a helyét ezt követően.

Péntek délután volt, a Blackwell Akadémia a naplemente fényében úszott. Az utolsó órák, és a késői szakköröknek lassacskán vége lett, az épület előtti parkot nyugodtan lézengő diákok töltötték meg. A Vortex Klub beliek az esti buli részleteit tárgyalták egymással egy fa tövében, néhányan mellettük csak oda-oda pillantottak, abban reménykedve, hogy csatlakozhatnak a beszélgetéshez.
Kitárult a főbejárat, ismét egy adag tanuló özönlött ki rajta, köztük Nathan Prescott-tal. Mintha leprás lett volna, úgy hagytak neki egy kis helyet a tömegben. Előtte is, mögötte is súgdolóztak, hiába tudták, hogy a fiú minden szavukat tökéletesen hallja.
-       Egy év a diliházban nem segíthet rajta! - nevetgélt egy alsóbb éves.
-       Talán tízszer ennyi - bólogatott a barátnője.
Max Caulfield leghátul battyogott, oldalán Kate nézelődött jobbra-balra. Ők ketten voltak az egyedüliek, akik nem szóltak semmit az egy éve történt esethez, amikor Nathan lelőtt egy lányt a női vécében. Kate inkább csak azért, mert előtte is félt a Prescott fiútól, és nem akarta, hogy a fülébe jussanak a szavai. Max meg... nos, ő csak szimplán túl sok mindent tudott ahhoz, hogy bármit is tudjon mondani a történtekről. Túl sok alternatív valóságot és végkimenetelt kellett látnia, csak örülni tudott magának, hogy nem zárták be Nathan mellé az elmegyógyintézetben.
-       Warren felvesz a parkolóban. Biztos nem akarsz velünk jönni? - kérdezte Kate.
-       Nem, kösz. A DC nem igazán az én világom, nem hinném, hogy végig tudnám ülni azt a két és fél órát - mosolyodott el szerényen.
-       Rendben. Akkor majd hétvégén találkozunk! - Kate mosolyogva intett neki, és elindult a park bal széle felé a parkolóhoz.
Max immáron egyedül lépkedett végig a tiszta aszfalton, amelyet csak pár sárga falevél csúfított. Önfeledten lapozgatta a Bane krónikákat, így történhetett meg, hogy egyenesen nekiment valakinek. A vékony könyvecske kiesett a kezéből, ahogyan az illető kólás flakonja is. A folyadék lassan itatta át a lapokat, és sötétítette be körülötte a földet.
-       Ne haragudj, nem láttalak- - Max csak most pillantott fel. Nathan kifejezéstelen arccal meredt rá, mintha mi sem történt volna.
-       Bocsi. A könyvet majd kifizetem. - Felkapta a flakont és a könyvet is megfogta a száraz sarkánál.
-       Nem fontos, már egyszer kiolvastam.
-       Ó - bólintott. Max nem tudott mit hozzáfűzni a Prescott fiú viselkedéséhez. Amennyi valóság, annyi végkimenetel és párbeszéd, de ilyen stílusban még nem volt alkalma vele beszélgetni. Sőt, most, hogy belegondolt, amióta visszajött az elvonóról, nem is beszélt vele. Határozottan megváltozott.
Szkielet Smoka Zaczarowane Szablony